Az Életet élni kell, nem álmodni?

Hmm ma olvastam valamit. Nem mintha engem bárki is olvasna, de mit számít most.
Azt olvastam, hogy ebben a hónapban néhány illúziómmal kell leszámolnom, és nem kergetni álmokat. Álmokat, mint pl. a családalapításról szőtt álmot. Hogy kezdjek inkább másba, hiszen optimizmusom sikerre visz bármit. :D Sőt még a főnököm is barátságosabb lesz velem.
Nem hiszek az ilyen horoszpókokban, de néha vesén találnak a sorok. És eszembe jut, mindig ott tud az ember seggre ülni, ahol inog a léc a lábai alatt.
Mert inog. Egy éve ilyenkor boldog voltam, hogy élek. Boldog voltam, hogy vagyok, hogy az vagyok, aki és magasról tettem arra, ki mit gondol rólam.
Egy év hosszú idő. S lám megint picsogok. :D Ejj egó egó te drága, hogy a ló rúgna meg. Őszintén szólva unom ezt.
Szóval be is fejezem.
A héten azonban tapasztaltam valamit. A legnagyobb bánat közepén is a szikrát a másik lelkében. A szikrát, mely ha lángra lobban, elemészti a régi kételyeket, a régi álcákat, a régi megrögzött, begyöpösödött én szürke lepleit. Milyen erő lappang a felszín alatt, mikor valakiben ez a szikra meglobban!! Olyan örömöt, amit akkor a barátnőm szemébe nézve éreztem már rég tapasztaltam. Őszíntén jó érzés volt beszélni vele, hallani őt, látni a szemében a szikrát, a fényt, azt, hogy szó szerint kezd kinyílni a szeme önmagára. Hálás vagyok, hogy ezt másban is láthattam, nem csak megélhettem, de láthattam is! Ez mindig egy csoda. Csoda látni a kinyíló virágot! Kicsit szomorú is, mert mindig van egy virág is, ami ilyenkor elhervad. De hát ez az ÉLET rendje. Ahol egy kinyílik, ott egynek hervadnia kell. Azt hiszem ma csak megköszönni akartam ezt.

Változtam

N.E.O. Esetemben a régi közmondás, de akár az újra is utal, mert arra is. A név kötelez? Tényleg? :) és tényleg. Van amit születéskor kap az ember, mert tetszik? Mert az XY-t is így hívják? Mert szerencsét hoz?
Kötelez a név vagy csak mi gondoljuk ezt bele? Vagy az ember a nevével tanul meg élni, ahhoz végül hasonul, és így megfelel az elvárásoknak, amit a névhez kötődnek? Annyi mindent ki lehet ebből hozni, de hát no Nomen est Omen.

Fél év telt el, bő fél év. Kisebbik "gyermekem" szintén új nevet kapott. Mostanában Lokinak hívom. Felforgató, rosszalkodó, törő-zúzó, növénygyilkos kis pocakbajnok lett belőle. Mind a 11 hónapjával simán nekiesik a Nagynak. Szerencsétlen meg vernyogva menekül. Néha azért kitör belőle az erő és olyankor némán torol. No ez az amibe én nem szólok bele. Loki rosszalkodásait megtorlom, amolyan anyacica módon. Csattanós tasli, ráfújás, morgás. Néha bejön :D. No, de mikor a Nagy némán torol, olyankor tisztelettudóan hagyni kell. Loki is érzi, hogy olyankor túl messzire ment. Olyankor aztán néma fájt után hangos szuszogással kísérve egyik itt dől el, a másik ott. :) De nem mindig ilyen terror van csak. Bár szerintem Loki szellemileg nincs koránál ;). No majd még mesélek.

A hátralévő életem első napja....

Mondják, hogy az ember a negyedikhez közel számot vet az addigi életéről. Átértékel, átvilágít dolgokat. Valahogy sose hittem el, hogy én ezt meg fogom tenni. És lám...
A mai napon hivatalosan is megerősítették és pár napon belül papír is lesz arról, hogy az életem egy nagyon fontos korszaka végleg lezárult. Úgy érzem, egy részről az elmúlt két évben annyi minden történt velem, annyi mélység és magasság, olyan átformáló, kilúgozó, újra felépítő élmény és érzés, hogy most megtorpantam és fél szemem sírva néz vissza az elmút kb 10 évre, míg a másik picit félve néz előre. Másrészről pedig örülök is, mert ennek így kellett történnie.
Most mi lesz? Ez kering a fejemben, és bár nem a világ vége, számomra a kis világom egy részének valahol mégis az. Annak idején sírva ültünk az Anyakönyvvezető előtt, egymás kezét szorongatva, és ma pedig sírva váltunk el, közel tíz év együttlét után.
Azt hittem, két év különéléssel, pokollal és mennyel a hátam mögött nem visel meg ez a dolog. Tévedtem.
De lássuk mi a szép ebben. Volt magamra idő, rengeteg idő és nagyon sokat tanultam/tanulok magamról azóta is. Gyönyörű dolgok találtak meg, és látszólag semmiségek, mégis mindig akkor, amikor a leginkább szükségem volt/van a szépre, jóra. Nagyon hálás vagyok az elmúlt két évért, és nem számít mennyit szenvedtem, minden perce megérte, és minden pillanatát becsülöm. Az Élet bölcs tanító és tűnjön bármilyennek is, kíméletes. Ahonnét elvesz, ott ad is. Ahol adott, onnét el is vesz és bármi legyen is ez, mindig a fejlődést szolgálja. Megtanultam, hogy nincs jó és rossz. Helyzetek vannak, tőlem függ hogy élem meg őket, de 80%-ban ezeket én magam hoztam létre. Vággyal, kívánsággal bármily módon életre hívva őket. Megtanultam, hogy lehet sajnálkozni, de nem érdemes. A múltat nem lehet megváltoztatni, jövő még nem létezik, csak a jelen az, amit megélhetek. Rádöbbentem arra, milyen fontos, hogy ki áll az ember mellett. Mert aki mellettem áll, az inspirál, tanít, vezet és elfogad olyannak, amilyen vagyok. És őt, szerencsés esetben őket kincsként kell őrizni, nem szorítva, de mélyen megbecsülve. Ellenben azzal, aki uralni akar. Megtanultam, hogy ne ítéljek elsőre, hanem a megoldást keressem és fogadjam is el, bármi legyen is az. Ahogy azt is, hogy sírni kell, ha fáj, és örülni bárminek, aminek csak lehet. Hogy a szépség egyszerű és apró dolgokban leledzik, ami szó szerint a lábunk előtt és a fejünk felett van. És csupán nézni kell ennyi a lényeg, hogy lássak.
És még sorolhatnám napestig. Szívvel élni nagyon nehéz, sokszor fáj, sokszor szorít, de két év után azt mondom bár minden évem, amit eddig leéltem szívvel tudtam volna élni. De hát jobb később mint soha :). A negyedikhez közel, immáron elváltan azt mondom, élni kell. Élni jó, mégha fáj is néha. Az Élet szép.