2013. január 31., csütörtök

A hátralévő életem első napja....

Mondják, hogy az ember a negyedikhez közel számot vet az addigi életéről. Átértékel, átvilágít dolgokat. Valahogy sose hittem el, hogy én ezt meg fogom tenni. És lám...
A mai napon hivatalosan is megerősítették és pár napon belül papír is lesz arról, hogy az életem egy nagyon fontos korszaka végleg lezárult. Úgy érzem, egy részről az elmúlt két évben annyi minden történt velem, annyi mélység és magasság, olyan átformáló, kilúgozó, újra felépítő élmény és érzés, hogy most megtorpantam és fél szemem sírva néz vissza az elmút kb 10 évre, míg a másik picit félve néz előre. Másrészről pedig örülök is, mert ennek így kellett történnie.
Most mi lesz? Ez kering a fejemben, és bár nem a világ vége, számomra a kis világom egy részének valahol mégis az. Annak idején sírva ültünk az Anyakönyvvezető előtt, egymás kezét szorongatva, és ma pedig sírva váltunk el, közel tíz év együttlét után.
Azt hittem, két év különéléssel, pokollal és mennyel a hátam mögött nem visel meg ez a dolog. Tévedtem.
De lássuk mi a szép ebben. Volt magamra idő, rengeteg idő és nagyon sokat tanultam/tanulok magamról azóta is. Gyönyörű dolgok találtak meg, és látszólag semmiségek, mégis mindig akkor, amikor a leginkább szükségem volt/van a szépre, jóra. Nagyon hálás vagyok az elmúlt két évért, és nem számít mennyit szenvedtem, minden perce megérte, és minden pillanatát becsülöm. Az Élet bölcs tanító és tűnjön bármilyennek is, kíméletes. Ahonnét elvesz, ott ad is. Ahol adott, onnét el is vesz és bármi legyen is ez, mindig a fejlődést szolgálja. Megtanultam, hogy nincs jó és rossz. Helyzetek vannak, tőlem függ hogy élem meg őket, de 80%-ban ezeket én magam hoztam létre. Vággyal, kívánsággal bármily módon életre hívva őket. Megtanultam, hogy lehet sajnálkozni, de nem érdemes. A múltat nem lehet megváltoztatni, jövő még nem létezik, csak a jelen az, amit megélhetek. Rádöbbentem arra, milyen fontos, hogy ki áll az ember mellett. Mert aki mellettem áll, az inspirál, tanít, vezet és elfogad olyannak, amilyen vagyok. És őt, szerencsés esetben őket kincsként kell őrizni, nem szorítva, de mélyen megbecsülve. Ellenben azzal, aki uralni akar. Megtanultam, hogy ne ítéljek elsőre, hanem a megoldást keressem és fogadjam is el, bármi legyen is az. Ahogy azt is, hogy sírni kell, ha fáj, és örülni bárminek, aminek csak lehet. Hogy a szépség egyszerű és apró dolgokban leledzik, ami szó szerint a lábunk előtt és a fejünk felett van. És csupán nézni kell ennyi a lényeg, hogy lássak.
És még sorolhatnám napestig. Szívvel élni nagyon nehéz, sokszor fáj, sokszor szorít, de két év után azt mondom bár minden évem, amit eddig leéltem szívvel tudtam volna élni. De hát jobb később mint soha :). A negyedikhez közel, immáron elváltan azt mondom, élni kell. Élni jó, mégha fáj is néha. Az Élet szép.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése