Akkor tanuljunk - avagy vissza a kezdetekhez... 4

Akkor haladjunk tovább a harmadik fejezettel. Ez egy hosszú fejezet lesz, több részből áll és ezért több részben is fogom postolni.

Az elfogadás keresése

Önmagunk elfogadásának fókusza ha kívülre helyeződik, akkor már a reakció és mások véleménye fogja meghatározni, hogy mit gondolok magamról.

Byron nagyon egyszerű példát hoz erre.

Egy gyermek ha játék közben, amivel önmagát szórakoztatja, valami váratlan és látványos dolgot tesz pl. bukfencezik és ez kiváltja a környezete tetszését. A következő bukfence már a környezetének szól és nem csak magának. De ha a fókusz középpontja a többiektől elvárt válasz, akkor ott már megjelenik az aggodalom, hogy esetleg nem fog tetszeni másoknak, amit teszek.

Ha mások elfogadását keresem, idővel már csak erre tudok figyelni. Talán akkor tűnik fel másokban ez a viselkedés, amikor a dolgok nem úgy mennek, ahogy kellene, pl. amikor görcsössé válik egy üzleti tárgyalás. Ilyenkor találgatni kezdünk, hogy kinek mi járhat a fejében és mi teszi őt nyugtalanná. De nem kell elhinnem a saját gondolataimat még akkor sem, ha rendíthetetlen ténynek tűnnek. A szenvedéstől való megszabadulás feltétele, hogy először feltárjam azokat a területeket magamban, ahol hiedelmek vannak jelen az életemben. Legyen ez barátság, munkakapcsolat, szerelem, együttélés, házasság, szeretői viszony.

Talán egy fájdalmas, vagy ismétlődő eseménytől kell visszafelé haladni, hogy megtaláljuk a gondolatot. Ha le tudsz ásni odáig, ahol ezek a fájdalmas és kellemetlen helyzetek generálódnak, a gondolat nyomán megtalálod a megoldást is. Ezek azok a vélekedések, amik megkérdőjelezés nélkül maradtak, végül elszigetelődéshez és szenvedéshez vezetnek. Ha egy ilyenre is rátalálsz, kérdőjelezzed meg, hogy vajon tényleg igaz-e? Vedd észre a szenvedést, amit okoz, aztán engedd el és érezz rá a nyugalomra, ami akkor lenne teljes, ha a gondolat nem létezne.

Benyomást tenni

„Ha azt akarod, hogy az emberek szeressenek, meg kell nyerned őket.” De vajon valóban igaz ez?

Mások megnyerése, a hiedelem szerint az első benyomással kezdődik. Ezt azt jelenti, hogy valaki igyekszik egy bizonyos képet kialakítani, maga után hagyni a többiek elméjében. Vagyis látszatot akar kelteni bennünk magáról, hogy őszinte, egyenes, okos, szép. De ez olyan mintha egy hatalmas pecsétnyomóval járkálna, amivel elménkbe erőlteti a pozitív kép lenyomatát. A hiedelem szerint, ha ez sikerül, a kapcsolat jól kezdődik.

Az egyik mód arra, hogy ellenőrizzem a gondolataimat, ha megfigyelem az érzéseket, amit mások keltenek bennem, ahogy próbálnak benyomást tenni rám. Mit látok, milyennek látom a másikat, aki így tesz? Lehet, hogy ha csak egy kicsit zavar a viselkedése, félre teszem és belemegyek a beszélgetésbe. De ha a másik továbbra is jön azzal a szükségem van a szeretetedre bélyegzővel, egy idő után vagy feladjuk, vagy ha tényleg kíváncsiak vagyunk rá, meg kell találnunk a módját, hogyan láthatunk a tetszeni akarása mögé. Vajon az erőfeszítései, hogy benyomást tegyen rám segítenek abban, hogy megszeressem őt? Van egyáltalán értelme úgy gondolni, hogy valamilyen benyomásnak mindenképpen ki kell alakulnia bennünk? Mi dönti el, hogy mit gondolunk a másikról? Figyelsz és hallgatod őt míg beszél, aztán az elméd amikor készen áll rá, meghozza az ítéletet?

Újabb kis off

Annyi minden történik olyan rövid idő alatt, hogy győzöm magam összekapni benne. Ezért a könyvvel akadozok, de folytatom azt is, mert érzem, hogy kell. Kiabál rám... és ez mindig azt jelenti, hogy nem szabad hanyagolni a dolgot.

A szeretni tanulás útján azonban most nehéz szakaszba értem. Ismét... Kezdenek beérni a korábban, zűrös agyammal tett kívánságaim és nekem most ezekkel kell szembesülnöm. Részben munkahelyi, és látni azt, hogy próbálják rám húzni újfent a dolgokat olyanok, akikben bíztam (?!) elég fájdalmas és lehangoló élmény. Mintha nem lenne elég, ami volt az elmúlt néhány hónapban, egy évben. Hogy a fizum kevesebb lesz majd, az már nem izgat, ha olyan melót kapok, és olyan kollégákkal maradhatok, akikkel elvileg össze akarnak zárni.  Velük jó lesz, tudom. (így legyen!) Inkább az, hogy miért. Belátom, nem biztos, hogy erre a mostani melóra alkalmas vagyok, de mentségem, hogy sosem dolgoztam a szakmában (részben nem is érdekel...) és be sem tanítottak. Ide kerültem a régi helyemről, elkönyvelve, hogy xy embere vagyok. Tiltakozom!! Sose voltam annak a ha ne kelljen véleményt mondanom illetőnek az embere. És most a tigris énem valóban üvölt és tépne szét bármit odabent. De azt hiszem leszarom tabletta kell. Legyen úgy, ahogy akarják, ha alkalmam lesz rá, úgyis el fogom mondani a tényeket annak, akit a döntés illet, csak a tisztán látás végett.
Amúgy folyamatos tusa van. Rájöttem, hogy ennyi idő után, amit azzal töltöttem, hogy magam ostorozva tártam fel a dolgaimat, néha szó szerint anatómiai pontossággal, most másokban nem tudok bízni. Eddig magamban nem ment. De magam már nagyjából tudom vállalni, merem is és ezért bízni is merek a döntéseimben, és vállalni őket. De hogy mások is helyesen, jobban mondva rám vonatkozóan is helyesen döntenek (tudom, ez most nagyon bunkón hangzik, de senki ne vegye magára!!!) abban már kevésbé bízom. És ez para. Olyan, ami frusztráló. Közben tudom, hogy hülyeségeket gondolok. Nálam sokkal tapasztaltabb emberek rám nézve, illetve magukra nézve jobb és racionálisabb döntéseitől félek. Ez most elég furcsán hangzik így, de konkrét félelemeket ismerek fel ez ügyben. Hálát adok a Kreátornak, hogy vannak barátaim, akik rá tudnak mutatni erre, én meg fel tudom már ismerni ezeket a félelmeket és merem is kimondani.
A hétvégém most nagyon tuti volt, ezért ez a legkevésbé kéne okot adjon a parámra. Sőt volt olyan, hogy felismertem az adott pillanatot, amikor olyat tudtam volna tenni, hogy az nagyot lendít egy helyzeten (ez hatalmas dolog nekem!!), de igaz, hogy nem tettem meg. Nem voltam még kész rá. (és ezt beismerni is az!) Szerencsére pótolhatom majd.
Újabb jó könyveim is vannak. Többek között Cesar Millan - Hogyan neveljünk tökéletes kutyát a kölyökkortól a fiatal felnőttkorig (Gabo kiadó Budapest, 2011) :) Ez a fazon a műsorában is jó. (H-Sz Discovery), de könyvben olvasni őt olyan, mintha velem szemben ülne és úgy mesélne. Végre tőle tudom, amit eddig csak sejtettem, azért jó a kutyákkal, mert vizuális típus és a nagyapja farmján élő munkakutya-anyáktól leste el a trükköket. Hiába ezt a fort nem lehet lepipálni. És azok az emberek, akik állatokkal dolgoznak, mindig sokkal kiegyensúlyozottabbak és türelmesebbek magukkal és másokkal is. Ezt tapasztaltam én is, míg élt a kutyusom. (sóhaj...)
No akkor ennyit a történéseimről. Ezeket megemésztem, és utána komolyan postolom a következő bejegyzést a Katie Byron könyvből.

Kis off 2 - amiért hálásnak kell lenni

-Régi barátokkal újra megtalálni egymást.
-Egy kedves emberrel, aki ismeretlenül is mellém állt a bajban, kellemes időt és beszélgetést megélni.
-Rájönni arra, hogy mennyi barátom van.
-Egy pici gyermek őszinte csodálkozásáért, és mosolyáért, amikor rámosolygok.
-Ugyanezért, ha egy kutyától vagy macskától kapom.
-A leplezetlen tetszésért, amit egy idegen szemében látok meg, ahogy végig néz rajtam.
-Elfogadni a tényt, hogy igenis megérdemeltem az elismerést.
-Minden napért, aminek a végén úgy tudok lefeküdni aludni, hogy jól éreztem magam a bőrömben.

Akkor tanuljunk - avagy vissza a kezdetekhez... 3

„Nem én csinálom a gondolataimat, ők csinálnak engem – míg meg nem kérdőjelezem őket.”

                                                                                            - Ismeretlen szerző

Hogyan végezd az önvizsgálatot

1. Jelen vagy múltbéli helyzettel kapcsolatos nyugtalanító gondolatokat kell tudatosítani. Le kell írni, amik az adott pillanatban a legjobban zavarnak. Ha érzésről van szó, annak kell hangot adni, rövid, egyszerű állítással kell megfogalmazni, hogy mit mondana az érzés. Pl. mit jelent nekem xy viselkedése.

2. Tedd fel a kérdést, hogy igaz-e a gondolat, amit leírtál (lást fenti példa). Ne azon elmélkedj, hogy milyennek kellene lennie az életnek a konvenciók szerint. Nem az kell most, hogy mit kéne válaszolni az adott kérdésre. Itt most az a kérdés, hogy az adott gondolat megfelel-e saját belső tudásomnak, hogy összhangban van-e a vélekedés a legmélyebb valóságtudatommal, valóban tökéletesen biztos lehetek-e az állításban?

3. Vizsgáld meg, milyen az élet, ha hiszel a gondolatban. Békét, vagy nyugtalanságot visz-e a mindennapjaidba? Közelebb juttat-e a szeretteidhez, vagy elszigetel tőlük? Mik a gondolattal kapcsolatos reakcióid, ha hiszel annak? Milyen érzés hinni benne? Hogyan viszonyulsz önmagadhoz és a többi emberhez? Hogyan viszonyulsz a kérdéses személyhez? (még mindig az xy-onos példánál tartunk) Erre a részre szánj elég időt. Lássad magad, hogy milyen vagy, amikor hiszel a gondolatnak. Fontos a reakciók, a viselkedés, az érzelmek pontos és részletes leírása.

4. Vizsgáld meg, milyen lenne az élet a gondolat nélkül. Használd a fantáziád, ki vagy mi lennél, ha nem hinnél a gondolatban? Csak lépj be abba a térbe, amely megnyílik előtted, amikor a régi viselkedés nélkül szemléled a helyzetet. Csinálj úgy, mintha nem lennél képes azt a gondolatot kigondolni. Milyen lenne ez? Milyen lenne a kéréses személy, ha nem kapcsolódna hozzá a gondolat?

5. Állítsad a feje tetejére a gondolatot különböző szempontú megfordításokkal, vagy annak tejes ellentétével, amennyiben ezek a megfordítások és ellentétek értelmesek a számodra. Addig csináld ezt, amíg rá nem lelsz azokra a megfordításokra, melyek a legmélyebbre hatolnak benned. Van-e köztük olyan, ami ugyanolyan igaznak, vagy igazabbnak tűnik, mint az eredeti állítás? Ha van keress 3 okot, amiért a megfordítások igazak lesznek.

Összefoglalás:

Tehát a gyakorlat elvégezhető bármikor, amikor nyugtalanít egy gondolat, vagy érzés. És saját tapasztalat, hogy nagyon jól működik. Tényleg azt teszi, amit ígér, oldja a félelmet, a nyugtalanságot, a gondolatot, ami bánt, amivel magamat bántom.

-Igaz ez?

-Tökéletesen biztos lehetek benne, hogy ez igaz?

- Hogyan reagálok a gondolatra?

- Ki vagy mi lennék a gondolat nélkül?

- Fordítsd meg a gondolatot és keress minden megfordításhoz legalább 3 valódi okot, amely azt bizonyítja, hogy igaz vagy igazabb az megfordítás, mint az eredeti gondolat.

Jó munkát! Fontos, mert a harmadik fejezettől már kezd igazán érdekessé válni a könyv. Számomra ez a fejezet azonban olyan tanulság volt magammal szemben, hogy sok időt töltöttem el, míg tovább tudtam lépni a könyvben. Amúgy ez a munkafolyamat az önismerethez így amatőr szinten szerintem nagyon is megfelel. Lényeg, hogy merjek magammal őszinte lenni. Mert ugye minden ezzel indul. Egy lépés az úton és mire észbe kapsz, már ki tudja merre jársz.

Akkor tanuljunk - avagy vissza a kezdetekhez... folytatás

„Minden ember a maga korlátozott módján éli meg a szeretetet, és nem gondol arra, hogy fájó konfliktusainak és magányának köze lehet a szeretettel kapcsolatos tudása hiányosságához.”

                                                                                                     -Ismeretlen szerző

 

No akkor folytatom a tegnapi könyv összefoglalóját. Hol is hagytam abba? Ja igen, ott, hogy elérkeztünk a második fejezethez.

A szeretettel kapcsolatos gondolatok megkérdőjelezése.

Azzal fejeztem be az előző fejezetet, hogy aszondja minden gondolat megkérdőjelezhető. Ha minden gondolat, akkor a szeretettel kapcsolatos gondolatim is. Vagyis minden, amit éreztem akkor iránta, minden amit szerettem volna megkérdőjelezhetővé vált. Nekem ez így felért egy arcon csapással. Mikor először olvastam ezt a fejezetet, még nagyon friss volt a veszteség. Lehelet vékony varr volt csupán egy tátongó lyuk felett és a legkisebb érintésre is kifakadt. Szóval ez a cím nálam akkor ütött.

Ebből ugyan nem következik egyenesen, hogy minden fájdalmas és gyötrő érzést általában egy bizonyos gondolat vált ki, de tény, hogy minden érzés mögött ott lapul egy gondolat. Mert a kiváltó ok lehet fizikai is ugyebár, mert lerúghatom az asztal sarkát mert észre se veszem, hogy már megint kileng haladási irányom amplitúdója. Ez más, a lelki fájdalom mögött azonban ott lapul az a nyavalyás kis dög. Ám ha ez megvan és elkapjuk akkor bizony tetten érhető és meg is lehet kérdőjelezni. De ha egy helyzetben vagyok, pl. mint jó pár hónappal ezelőtt, és érzelmileg semmi másra nem vagyok képes csak fájni, akkor nem látom az erdőtől a fát, vagyis csak az érzéseimet látom azt nem, hogy ki vagy mi okozta ezt.

Ha a gondolatot nem tudom elkapni, akkor megoldásként ott a lehetőség, hogy magamba nézve megkeresem azt a helyet a testemben, ahol legerősebb a z érzés, vagyis oda fordítom a belső tekintetemet, ahol a fizikai érzet kialakult. Tegyük fel a szívem tájéka ez a pont, mert hát a szerelmi bánat fájdalma ide tolul össze, vagyis a szív csakra környékére, mert ilyenkor nálam legalábbis, ez a pont szó szerint lezárul az energiák itt elakadnak és összetorlódva olyan nyomást alakítanak ki, ami már fizikailag okoz fájdalmat. Szerintem mindenki érezte már azt a nyomást a mellkasában, ami pont olyan érzés mint egy tátongó lyuk a szegycsont mögött, mintha kitéptek volna onnét valamit. No de ha ez megvan akkor ennek hangot kell adni, megkérdezve mit mondana, ha beszélni tudna és kinek mondaná el? Vagyis amikor megkérdezem a szívemet, hogy mitől sajog akkor valójában magamat kérdem meg, hogy mi is az a dolog, ami ezt kiváltotta. Jó ez most így elég furán hangzik, és úgy tűnhet, hogy hülye vagyok, de tényleg működik. Mert a tényleges gondolat a pillanat hevében feltett őszinte kérdésre bezony kibukik. Pont úgy, mikor váratlanul odafordul az ember a kedveshez és neki szegezi bevezető nélkül a kérdést, ő meg úgy megdöbben, hogy szinte azonnal válaszol és pontosan azt, ami a válasz. Gondolkodás és kertelés nélkül. No, ez az igazság legtöbbször. Ahhoz már Dr. Lightman-nek kéne lenni a Lie To Me-ből, hogy egy ilyen helyzetben folyékonyan tudjak hazudni. No ha magunknak sikerül így feltenni a kérdést, akkor azt a gondolatot, ami a legőszintébben kibukik le kell írni, nem kell cirádázni semmi ilyen, csak a nyers valójában, hogy üssön. /fene a Csernus dokiba, hogy ragad a stílusa/

Ugyanez a helyzet a depivel is. Annak a hátterében is legtöbbször van egy gondolat, vagy gondolat menet. Csak ezek már olyan régiek és olyan jól bemagolt dolgok, hogy először észre se veszem őket. Olyan ez, mikor egy vírus, vagy baki úgy beépül a szervezetbe, hogy lemásolja a saját fehérjét és így csapja be az immunrendszert. A testemnek fogalma sincs mi van, de azt érzi és tudja, hogy valami nem stimmel. Kb. be tudja lőni, hogy hol a baj, de ott ugye a saját fehérjével találkoznak a kis katonák ezért összezavarodnak. Ilyenkor a sereg vagy elkullog és a vírus büntetlenül megússza, és galád módon szaporodhat fertőzve engem. Vagy a szervezetem megtámadja úgymond önmagát, mert gyanút fog és rájön a turpisságra ezrét aztán folyton van valami autoimmun betegségre utaló tünetem. Mert az ilyen vírust és bakit nagyon nehéz kiírtani. De hagyjuk most ezt. Lépjek tovább ugye, mert már nekem sok ez, csak próbálom érthetővé tenni. Nekem a példák segítenek. No de a lényeg, ha megvan a papíron a gondolat akkor ezt kell górcső alá venni. És itt jutottunk el a munkához.

A munka maga már más tészta, az egy újabb bejegyzéssel ér fel. Lényeg, hogy megtalálni a legnehezebb azt, ami kiváltja az emberből a szenvedést. Ehhez nagyon türelmesnek és őszintének kell magához lennie valakinek, leginkább megértőnek és elfogadónak. Senkitől sem várható el, hogy pikk pakk túltegye magát akármin, amit éveken át sulykolt sikeresen magába. De az biztos, hogy a saját nyomoromért sok tekintetben én magam vagyok a felelős.

Akkor tanuljunk - avagy vissza a kezdetekhez...

„Te meg én voltaképpen egyek vagyunk. Együtt szenvedünk, együtt létezünk, és szüntelenül újrateremtjük egymást.”

                                                                                                -Teilhard de Chardin

Hosszú idő óta először, a szívemre hallgatva /ez nagy szó nálam!!/, visszatértem a legelső könyvemhez, amit az én drága jó Barátosném küldött nekem, még a dolgok elején, mikor összeborult minden körülöttem. A bili tartalma életem színterére kiömölve elárasztott mindent, én meg ezt látva szó szerint a józan eszemért küzdöttem a látványtól, mint minden háziasszony, aki hazaérve szanaszét leli a csisszre takarított lakást.

A Byron Katie-Michael Katz páros megírt egy olyan művet, ami kellemes, de nagyszerű módszert, munkát és lehetőséget kínál arra nézve, hogy az egyszeri halandók, mint jómagam, önmaguk pszichológusai legyenek. Mikor először olvastam a Szükségem van a szeretetedre, vagy mégsem?című könyvüket (Édesvíz Kiadó, Bp.), annyira ledöbbentem, és annyira a hatása alá kerültem, hogy pánikrohamaim voltak. De az első sokkot túlélve megláttam az akkori kiutat a gödör legmélyéről. És hirtelen felismerésből minden jó ismerősre, még a férjemre is rátukmáltam. (ezúton kérek elnézést mindenkitől, aki tolakodónak érezte ezt, de bízom abban, hogy a könyv karizmája őket is megérinti). Az első katartikus találkozás óta hosszú hónapok teltek el, s én mint a rossz diák többször is visszacsúsztam a gödör aljára. És bár túl vagyok számtalan terápiás könyvön, de az agyam sarkában mindig ott motoszkált ez is. Végső soron tényleg használható módszert nyújt. És az akkori énemhez képest már annyival másabb vagyok, lenyugodtam, jobban is tudok talán figyelni, ezért aztán most talán tényleg oda tudok figyelni a könyvre, mert már tudom mire kell figyelnem.

De mint a terápiától is, a terápiás könyvektől is függővé lehet válni, és félni lehet, hogy mi lesz ha az a bizonyos kéz elengedi a miénket, még ha csak a könyvek lapjairól is nyúlik felénk. Azonban felnőttként be kell látnom, hogy ostobaság olyantól félni, ami nincs, és nem kapaszkodhatom örökké, lábra kell állnom, szóval előbb utóbb eljön az idő, amikor végül le kell tennem majd minden mankót. De előtte még ha térjek ki a fent említett páros könyvére. Jobban mondva had írjak bejegyzéseket, amolyan gondolatébresztő és összefoglaló jelleggel a könyvből.

Első fejezet, (mert immedias res alapon vettem a bátorságot átugrani a bevezetőt) már maga a cím egy kérdés, ami elgondolkodtat és előre vetíti a könyv lényegét.

Tényleg elhiszed, amit gondolsz?

S hogy miért így indít? Hát le kell sokkolni az egyszerű hozzám hasonló halandókat, mert ugye minél intelligensebb valaki, annál kacskaringósabb kifogásokat tud gyártani a helyzetek megoldása ellen.

Tehát már a cím rámutat, hogy alapjában véve a helyzetemet – jelen esetben a házasságom végét, de bármilyen helyzetre igaz ez – csakis önmagamnak köszönhetem az által, hogy legtöbbször én magam teremtettem meg őket a gondolataimmal. Mert ugye hiába tűnök úgy, hogy egyszálmagamban éldegélek, a fejem telis-tele van gondolatokkal, amik az én hangomon szólítanak meg, és persze ki más lenne az, aki hallgat rájuk mint én saját magam. S ha az egyedülléttől rettegek akkor valójában attól rettegek, hogy a saját gondolataimmal maradjak egyedül. Tehát ha háttérzajt csinálok akár rádió, akár zene, akár tévé által, az mindig azt mutatja, hogy kerülöm a magammal való intim együttlétet.

És ez alatt most azt értem, hogy magam felé fordulva megengedem magamnak azt az intim luxust időben és térben, hogy a belső hang beszéljen hozzám a gondolatim által. És nem, nem vagyok skizofrén sem hajlamú, pusztán hagyom néha a gondolatimat a fejemben keringeni. Mert a hozzájuk fűződő viszony tulajdonképpen meghatározza a saját magamhoz és másokhoz fűződő viszonyaimat, vagyis azt, ahogy magamat és másokat is kezelek.

Manapság nagyon sok helyről hallom ezt a logikus felismerést, amit a karma törvényei is tanítanak, hogy a gondolatnak teremtő ereje van, a személyiségemet, a saját világomat teremtik meg, és olyan erejük van, hogy kihatnak az egyénre, az egyénen keresztül másokra, végső soron mindenkire. Tehát teremteni első sorban gondolatokkal másod sorban szavakkal, végső soron tettekkel lehet. De a gondolataim legelőször is rám hatnak tehát hozzájuk fűz a legbensőségesebb kapcsolat.

Mindenki vágyik valamire. Tulajdonképpen azt hiszem mindenki ugyanazokra a dolgokra vágyik, jó és szép élet, boldogság, megértő társ, család stb stb. a teljesség igénye nélkül, de idővel mindenki megtanulja, hogy hogyan csomagolja a kéréseit. A szükségletekkel kapcsolatos gondolatok ha úgy veszem, és ide nyugodtan felhozhatnám Maslow piramisát, erőszakosak is lehetnek. Amennyiben a szükségletekkel kapcsolatos gondolataim nem elégülnek ki, jobban mondva, ha folyton csak a zabára gondolok meg-megállva, csikorgó fogakkal vágyva a morzsákra, akkor szó szerint kényszerré válik minden gondolat. Jobban mondva kényszeres tetté. És ezek már erősen fogva tudják tartani bárki ember fiát lányát.

De muszáj nekem elhinnem mindent, amit az agyam megfogalmaz? Muszáj nekem minden kis fincike gondolatnak bedőlni? Hát nem. Egész nyugodtan meg is lehet kérdőjelezni őket. S innét már meg is indultunk a következő fejezet felé, de erről majd legközelebb.

Gondolatok a hitről...

„Senki sem tudja, hogy melyik lapra tegye fel az életét. Képtelen leszel az igazi elhivatottságra, ha nem törődsz bele, hogy a döntéseddel újra meg újra szembe fogsz kerülni.”

                                                                                - Nem tudom a nevét sajnos...

Mi a hit? Ki miben hisz? Felsőbb erőben, önmagában, külső tényezőkben? Mi az igazi hit és mi az alapja? Mi ad neki erőt, mi táplálja és hogy képes mégis újra és újra szárba szökni, amikor látszólag semmi remény? Hát igen, megint beindult az agyam. Ezúttal is a hétvége kapcsán. Jobban mondva a Szombat éjjeli, sörözéssel egybekötött lánybulin megbeszéltek kapcsán. Minek gyötrődöm ilyesmin? Mert hinni rendületlenül önmagamban, abban, abban hogy minden jóra fordul iszonyatosan nehéz egyedül úgy, hogy nincs vagy csak nagyon ritka a visszajelzés, ezért nincs ami folyamatosan erőt adjon. Ami táplálja a hitet bennem, a hitet önmagamban, végső soron engem. Hogyan képes az ember nem ragaszkodni, csak elfogadni és hinni? Hinni feltétel nélkül, hinni a jóban, a szeretetben, az emberekben?

Ahogy fogy az idő, telnek a napok, a hetek, a hónapok, úgy fogy a remény is. A remény a jövőről, a változásról. Azt mondják a barátok, tenni kell érte. Tenni... Könnyű mondani, bár gondolom tenni se lenne nehéz, ha látnám rá a módot, a helyet. Azt is mondják, hogy mielőtt jó lesz, előtte nagyon le kell menni a gödör aljára, ülni kell ott egy darabig, hogy az ember tudja, értékelje, hogy mihez képest lesz jó. Nem tudom van-e ennek értelme, de majd az idő megmondja. Most csak azt tudom, hogy az, ahogy most van, az nagyon nem jó így. Mintha megállt volna az idő, az életem és én csak állok és nézek ki a fejemből. Fogy a hitem.

Újra és újra szembe kerülni a döntéseimmel végtelenül fárasztó. Az a fajta ember vagyok, aki egyszer eldöntött valamit, akkor tényként kezeli, hogy a döntése végleges. Bár van, hogy hirtelen felindulásból jön, általában ilyenkor zsigerből, és jól is sül el. Kivételek persze mindig vannak. De legtöbbször mérlegelek, sokáig rágódok, aztán leteszem és utána hagyom, hogy történjen, aminek történnie kell. És van, hogy elbizonytalanodom. Ahogy most is. Van hogy kérdések merülnek fel, ahogy most is. Vajon biztos, hogy helyes ez így? Biztos hogy ez a legjobb, ami velem történhetett. És mi a válasz? Az, hogy nem. Nem tudom miért, nem tudom hogyan, csak azt tudom, hogy ez így nem jó. Ez így nem helyes. Kétségtelen, hogy volt haszna is a történteknek. Kinyílt a szemem, változtattam sok dolgon, de mit értem el?

Hallgatnom kéne az Unokahúgira. Végső soron azt érzem a helyzetemmel, amit ő is a sajátjával, de mégis Ő végtelenül bölcsen úgy fogalmazott, hogy ez csak addig fog tartani, amíg nem jön valaki más, aki felülírja benne az érzést. A maga 22 évével, az első komoly csalódásával Ő leszűrte a lényeget. Méghozzá ugyanazt, amit én is, bár az én hátam mögött sokkal több év és csalódás áll. Miért van az, hogy az ember az élete során elfelejti, hogy hogyan kell kezelni a rossz dolgokat? Miért van az, hogy a boldogság sodrása kimossa a józan ész érveit, a megérzéseket eltompítja és megöli a logikát?

A szívem azt súgja, nem jó ez így, az eszem azt mondja várjam ki, mert semmi sem tart örökké. De azt ki mondja meg nekem, hogy végtére is melyiknek van igaza és mennyi időbe telik a várakozás? Vagy csak hallgassak Puki Kakasra a Görögbe fogadva adoniszi sofőrjére, miszerint, hogy lehet az életet tervezni? Mert bizony most pont úgy érzem magam, mint Georgia a főhősnő...

"Lélekdonor"

Caramel: Lélekdonor

Úgy múlik el minden ami fáj,
Hogyha úgy tartja kedve néha haza jár,
Nem szól hozzád csak leül egyedül,
Hogy érezd hogy élsz ott legbelül!

Cipelem a sorsomat de néha nem bírom el,
Keresem a lelkemet de van hogy nem felel,
Van amikor ringat lágyan és van hogy elsodor,
A szerelem az egyetlen lélekdonor!

Oly sok a szó ami betakar,
Folyton beszél de semmit nem akar,
A pillanat ami sokat ér némán múlik el,
Egy ölelés épp elég ha búcsúzni kell!

Amikor majd eljönnek a régen várt csodák,
Ne felejts el akkor majd kérlek gondolni rám,
Lesz hogy csak ringat lágyan és lesz hogy elsodor,
De a szerelem az egyetlen lélekdonor!

Tudom mindenért harcolnunk kell,
Egy őrült mondat miatt nem múlhat el,
Az idő telhetetlen van hogy mindent elrabol,
De valakinek te vagy a lélekdonor!

Cipelem a sorsomat de néha nem bírom el,
Keresem a lelkemet de van hogy nem felel,
Van amikor ringat lágyan és van hogy elsodor,
A szerelem az egyetlen lélekdonor!

Lélekdonor!

A szerelem az egyetlen lélekdonor!

Lélekdonor!

Ma volt 10 éve, hogy néhány őrült ki tudja miért, nem fogok konspirálni ezen, megölt vagy 3000 embert, lerombolta a New York-i World Trade Center ikertornyait, továbbá a Pentagon épületének egy részét. A tűzoltókról, és rendőrökről akik mentés közben haltak meg már nem is beszélve. Számomra ez felfoghatatlan, értelmetlen és az emberi önzés legfelső határa. Hősiesség a tragédiában a 93-a járat utasait illeti, ők akadályozták meg az utolsó gép becsapódását, amivel a saját életüket ugyan kioltották, de megmentettek több ezer másikat. Mindenhonnét most ez folyik, de ha jobban belegondolok, ez olyan tragédia, amit én személy szerint egy ember ostobaságának, önzésének és elavult elveinek tudok be. De nem bolygatom tovább a kedélyeket ezzel kapcsolatban. Lényeg, hogy Isten nyugosztaljon mindenkit, aki ott halt meg...

Család... Aki veszített el családot, tudja mit jelent, hiszen egy kapcsolat végével nem csak a szeretett társat, de a Családot, a barátokat is elveszíti az, akit hátrahagynak. Aki fel se fogja milyen kincse van, az majd megtudja. Hiszen akkor értjük meg, hogy mire van a legnagyobb szükségünk, és mi hiányzik a legjobban a számunkra, amikor az már nincs ott. Az ember utólag tanul, a hibáiból és a veszteségeiből.

De az Élet ahol elvesz, ott ad is. Valami sokkal többet, értékesebbet, azt amire a leginkább szüksége van az embernek. Elveszítettem a kapcsolatomat, a férjemet, a házasságunkat. De olyasmit nyertem ezzel, amiről fogalmam sem volt, hogy létezhet. Olyan embereket, olyan barátságokat, egy majdnem komplett családod, embereket, akikre büszke vagyok, akik társaságában lenni megtiszteltetés a számomra, akik kitartanak mellettem akkor is, ha ez a helyzet így alakult. Az ember a rokonait nem választhatja meg, de a családját igen. Apósom és Anyósom pedig olyan emberek, akikre felnéztem, tisztelem őket és szeretem. És nem csak azért, ahogy gondolkodnak, és élnek. Közel 30 éve házasok jóba rosszban, de kitartanak egymás mellett, olyan a házasságuk, amire én is vágytam a férjemmel. Tudják mi van a kezükben és ebbe kapaszkodnak, becsülik ezt, és sok mindenen keresztül mentek. Jóban rosszban egyaránt kitartottak és jöjjön bármi, az Élet hozzon bármit, ők csak egymásra néznek és azt mondják, ez van, ezt kell megoldani és együtt oldják meg.

Hihetetlenül szerencsésnek érzem magam, hogy ezeket az embereket ismerhetem. Hogy időt tölthetek velük. És mindegy mi volt a múltban és miért, tudom hogy hülye voltam, és vak. Most viszont úgy őrzöm őket a szívemben, minden együtt töltött pillanatot, mint a legdrágább kincset. Nem számít mit hoz az Élet, nem számít mit dob a gép, hogy ki lesz majd mellettem, ha lesz egyáltalán, őket soha nem fogom feladni. Mindig megmaradnak Családomnak, akikre mindig büszke leszek. Ha valaha gyerekem/keim lesznek, ők abban a szerencsés helyzetben lesznek, hogy három nagymama és három nagypapa között válogathatnak. Bízom abban, hogy ez nemsokára így lesz. A férjem talán feladott kettőnket, én viszont nem adom fel a Családomat.

Hogy miért ömlengek így? Egyszerű. Fantasztikus hétvégét töltöttem el azokkal az emberekkel, akiket szeretek. És végtelen szerencsésnek érzem magam minden együtt töltött pillanatért. Anyósom és Apósom fantasztikusak, és az Unokahúguk mit mondjak, a leányzóból felnőtt nő lett. Nem is akármilyen nő. Alig múlt 20 éves mégis sokkal bölcsebben, érettebben kezeli mind a házasságom végét, mind a saját kapcsolata végét is. Egy cipőben járunk, Ő a maga 22 évével mégis példaként lebeg a szemem előtt. Büszke vagyok rá. És az átbeszélgetett, átsörözött éjszaka után másnap elválni tőle, tőlük nagyon rossz volt. Ugyanazt éreztem, mint mikor először szálltam le a vonatról a legelső 10 nap után, amit ezek között a nagyszerű emberek között volt szerencsém eltölteni. Magányosabbnak, elveszettebbnek, mindentől távolabbinak és reményvesztettebbnek éreztem és érzem magam most, hogy nem nyüzsögnek ebben a pici lakásban a maguk gyógyítóan pozitív gondolkodásukkal, hozzáállásukkal. Nagyon rossz volt beülni a kocsiba és hazajönni egyedül, miután vonatra tettem Anyósomat és az Unokahúgit. És az is rossz volt, hogy Apósom hajnalban egyedül indult neki, de végtelenül jólesett, hogy nem Szombat délután ment el, hanem Vasárnapig maradt, és tudom, hogy a felesége és az unokahúg miatt, de akkor is jólesett. Kirándultunk, jól éreztük magunkat, velük bárhol vagyunk is ott jó, a legszürkébb hely is emlékezetessé lesz.

Csak azt sajnálom, hogy a férjem ezt ellökte magától ezek a pillanatokat. Hogy inkább lemond erről, feladja és hátat fordít mindennek valakiért, akiről tudni se akarnak, holott ha vállalná és nem a könnyebb utat választotta volna, hanem tényleg mögé néz a dolgoknak, akkor nagyon sokat nyert volna. Kettőn közül azt hiszem Ő veszített többet...

Amiért jó egyedül is

-Nyugodt reggelik (már amikor a vásott kölyök nem zaklat)
-Reggel enyém a fürdőszoba, így sokkal hamarabb készülök el.
-Fentiből következik, hogy korábbi buszt elérek, így kényelmesen olvasva érek a melóhelyre.
-Nyitásra érek a zöldségeshez, és ha megkívánok valami finomat, azt megvehetem.
-Nem kell rohanni haza (bár ez változhat)
-Ha boltba megyek, nem sürget senki, van időm nézelődni, választani.
-Ami jólesik, azt főzöm meg.
-Senkihez nem kell alkalmazkodnom (kivétel a vásott kölyök, de őhozzá nem megerőltetés)
-Akkor hula-hoppozok a szoba közepén, amikor jólesik :)
-Kiülhetek egy jó pohár borral a teraszra nyári estéken és nem zavar senki.

Ezek csak apró dolgok, de mind tulajdon képpen arról szólnak, hogy lehet önmagammal is törődni. Már csak a jó társaság hiánycikk, de ez is változhat :) bevonzottam a melóhelyen a külön szobát is :) most hogy berendeztem tökre élvezem, hogy senki nem szól be. Szóval mára ennyit.

ASPHALT - vagyis a ragadós kulimászban nem érdemes toporogni mert előbb utóbb megköt...

„A szabadság az, amikor mindenkinek lehetősége van döntést hozni és cselekedni.” 

                                                                                         -Jean-Paul Sartre

Heather Belle és Michelle Fiordaliso Exelős könyvében az alábbit olvastam jelenlegi lelki állapotomra:

ASPHALT egy mozaikszó arra, amikor a legsebezhetőbbek vagyunk függőségünk tárgya által. Vagyis az alapja a HALT Hungry (éhség), Angry (harag), Lonely (magány), Tired (fáradság), mely együtt a HALT vagyis az állj szót adja ki. Magyarul, ha ezek bármelyikét érzem magamban, akkor jobb ha nem teszek semmit, mert becsapom magam, mert ilyenkor más dolgok húzódhatnak a háttérben (pl. a fent említettek valamelyike). Az írók kibővítették az alap mozaik szót az ASP előtaggal, vagyis Anxious (nyugtalan), Sexual (szexuális túlfűtöttség), Premenstrual (PMS szindróma).

Rám azt hiszem e mozaikszó eleje érvényes most legalábbis a P bötűs része. Lévén nem vagyok éhes, túl vagyok a kedvenc tejbepapimon (fahéjjal, gyömbérrel és Anyukám-féle narancs lekvárral). Utóbbi által karácsonyi süti jelleget ölt a papi. Szóval kényeztetve voltam. És nem, cigire sem éhezem. Jelentem múlt hét végén az uccsó szál után ismét félre lett téve a második doboz és némi öngyula, ha úgy adódik, szóval már rágyújtani sem gyújtok rája. Harag? Jó ideje nem éreztem ilyet, és ez engem is meglep. Magány, na jó ez igaz... Fáradtság? Jól van na jól van, beismerem. Nem aludtam jól az utóbbi napokban. Nyugtalanság, nem mondhatnám, szexuális túlfűtöttség? (ironikus kacajjal kérdem, ugyan kire lennék?)

Viszont PMS Igaz, vásott kölyköm jelzi, hogy szezon előtt állok nem sokkal. Ilyenkor különös figyelemmel van irántam. Roppant territórikus lesz, a közelemben mászkál, és folyton hozzám dörgölőzik. Meg mindenfélét kitalál, hogy magára vonja a figyelmem. Most éppen a hátizsákomat borongatta fel, és azzal a fura fénnyel a szemében, hatalmasra tágult pupillákkal belegömbölyödött a hátrészébe a pántok alá. Múlt héten edzeni voltam ugyanis. Szaunával egybe kötött lájtos mozgás, persze izomláz az volt utána napokig. Ami nem baj, és kellemesen kifáradtam. Vissza kell térnem úgy hiszem, jót tett, bár a társaság nem. Szóval belefeküdt a zsák hátrészébe és a pántok alól kuksizza, hogy mit művelek már megint ezzel a fehér izével az asztalon, amin annyit szoktam kopácsolni.

Szóval ASPHALT egen, e van, és klasszikusan el is követtem azt a hibát, amit a könyv is ír, hogy kerülni kéne ilyenkor. Vagyis nem álltam meg, amit meg kellett volna...

S hogy mi volt a kiváltója ennek az állapotnak. Hosszú folyamat. Múlt hétről még talán. Ehhez jött a hétvége, a PMS majd végül a mai nap. Normál körülmények között nem vettem volna zokon, a történteket, hogy kiraknak a szobából egy másikba, hogy a helyemre ülhessen az új kollegina. Nos tény, hogy vágytam erre, mármint másik szobába kerülni, de miután délelőtt hülye szituba keveredtem az csopvezzel, előtte meg azt álmodtam a hét végén, hogy kisboss közölte ez az uccsó nyár, amikor komoly feladatot adott, háááát na, az ember lánya borúsabban hajlamos látni a dolgokat.

Igen, beismerem, mostani helyzetemet újfent magamnak köszönhetem, erre ugye egy szó van, az meg a KARMA, de tény, hogy a kollégák (tisztelet a kivételnek) sem voltak előítélet mentesek velem. De hagyjuk ezt, lényeg, hogy végső soron megint csak magamnak köszönhettem nyomoromat.

Amikor az ember dönt, mellékes hogy kényszerből, vagy saját akaratból, szembe kell néznie a következményekkel. Rövid távon ez rendben is van, az ember tudja, hogy miért kapja a pofont. De hosszú távon más a helyzet. Ha jó alaposan meglengettem azt a tekegolyót, sokára fog visszakanyarodni felém, de egy biztos, a gravitáció miatt ne csodáljam, ha úgy hókon nyom, hogy a fal adja a másikat. Szóval fogjam be a kis számat, amit már teletömtem a finom fahéj, gyömbér, narancslekvár által felturbózott vegyes papimmal (fenébe ez tényleg jó lett...) és lássam meg a jó oldalát a dolgoknak.

Magány, nos még élek, tehát maga a tény, hogy felismerhetem, hogy magányos vagyok végül is jó dolog. Fáradtság? Oké, van tető a fejem felett, vagy ágyam (hát nagyon érik a csere, de nemsokára galérián alszom majd!!), tehát ne siránkozzam, mert másnak ennyi se jut. PMS hurrá!!!!!!!!! Bánom én, hogy milyen a hangulatom tőle, ha egyszer meg fog jönni!!!!!!!!! Soha nem hittem volna, hogy ujjongani fogok a tudatra, hogy megjön, de miután átéltem még - ha csak ideiglenesen és mesterséges kiváltással - a klimax állapotát, megtanultam értékelni a piros betűs napokat. Mindig utáltam a testem emiatt, de most ettől is nőnek érzem magam. Éljen az ösztrogén és remélem még jó darabig így lesz, és ha eljön az ideje és az is, aki tényleg akar engem, nem vész kárba a DNS.

Szóval megpróbálok élni a szabadságommal, dönteni és cselekedni egyben. Postolom a bejegyzést, majd kitakarítom a vásott kölyök wc-t, beáztatom a papis ibriket (az értékek mentése után), aztán levakarom magamról a napi szennyet és elteszem magam holnapra. Holnap pedig átrendezem azt a szobát, átcuccolok és tojok mindenkire, végtére is a mellettem lévő szobában egy nagyon aranyos, példa értékű kollegina ül, akivel úgy hiszem jóban leszünk. Depi hullámok meg majd biztos jönnek még, de bízom benne, hogy az amplitúdók egyre laposabbá válnak, és egyre ritkábbá...

Az ígéret szép szó, avagy gondolatok az önbecsülésről

„Kezdtem rájönni, hogy nem minden az önbecsülés; anélkül azonban nem sok minden vár rám.”

                                                                                                  - Gloria Steinem

Ma hosszú idő után először, és talán most oda is figyelve megnéztem Dante Isteni Színjáték című alkotásából a Pokol című részt. Hát megint csak rá kellett jönnöm arra, hogy az ember, a mai ember nem feltalál, csupán újra feltalál dolgokat. Most nem megyek bele a mű irodalmi elemzésébe, akit érdekel, kuksizza meg ezt az oldalt.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Dante_Pokla

Ami viszont számomra ebből tanulságként lejött, hogy amit a Pokol kapuján felvésve olvashatunk:

„Én rajtam jutsz a kínnal telt házba,

én rajtam át oda, hol nincs vigasság,

rajtam a kárhozott nép városába.

Nagy Alkotóm vezette az igazság;

Isten hatalma emelt égi kénnyel,

az ős Szeretet és a fő Okosság.

Én nem vagyok egykorú semmi lénnyel,

csupán örökkel és örökké állok.

Ki itt belépsz hagyj fel minden reménnyel.”

az tulajdonképpen felhívás keringőre. S hogy milyen keringőre? Nomen est Omen, a név kötelez, vagyis ebben az esetben a cím kötelez. A pokol kilenc bugyra nem más az én szememben, mint a saját lelkem; az út, amiben Vergilius elkíséri Dantét, hogy a szerelmét megmentse, pedig az út önmagamhoz.

Hiszen Dante minden egyes pokolbéli körben szembesül önmagával, meg kell lelnie a hasonlóságot, hogy miért is vezették arrafelé, szóval hogy nézzen csak magába és meglátja, hogy a bűnös lelkek között toporoghatna ő maga is. Az utazás, a feltárulkozás addig nem is olyan fájdalmas, és talán őszintébb is, amíg Vergilius mellette van. Persze a nehézségeket magának kell leküzdenie, hiszen Vergilius szelleme csupán vezető, s nem tehet fizikailag Dante-ért semmit. De az utolsó bugyorban, ahol már magát a Pokol urát keresi Dante, Vergilius magára hagyja, ez az út már a legbelső önmaga felé tartó út a számomra, ahol egyedül kell szembesülnie azzal, amit a lelke mélyén rejteget. Aki itt elbukik, az örökre elbukik, mert önmagamat legyőzni a legnehezebb feladat. Lehetek gyáva, hazudhatok, szépíthetek, de akkor biztos, hogy ott ragadok a Pokolban. A saját poklomban. Vagy mehetek tovább, vállalva a dolgokat, vállalva azt, hogy felismerem, voltam a vágyaim rabja, falánk, fösvény, dühös, hitetlen /akár egy felsőbb hatalomban, akár önmagamban/, erőszakos /nem feltétlenül fizikai értelemben, az ember szóval is lehet az/, csalhattam is, de végső soron önmagamat csapom be és árulom el, ha nem vagyok őszinte magamhoz.

S mi köze mindennek, az önbecsüléshez? Talán az, hogy életében, - ha szerencsés valaki, akkor csak egyszer – mindenki átéli azt a pillanatot, hogy nem elég jó, hogy nem üti meg azt a bizonyos szintet. Nekem több ilyen is volt, de leginkább azért, mert magamnak pakoltam fel a lécet, és bár csak 170 cm-re nőttem, tuti, hogy legalább ugyan ekkora létrára másztam fel, hogy a lécet a helyére tegyem. Hogy volt e esélyem ezt a szintet megütni? Az önirónia, ha ezen jót vigyorgok? Lényeg, hogy pont ezek miatt estem akkorákat, többnyire a képes felemre. Begyűjtöttem így jó pár sérülést lelki szinten és elhittem azt a sületlenséget, hogy tökéletesnek kell lennem, mert csak akkor fognak szeretni engem is. És ugyan kik? Kik szeretnének így? Mindazok, akik maguk is önbecsapó módon tökéletesnek gondolják magukat?

A probléma csupán annyi, hogy ha magamból indulok ki, de elég csak körbe néznem a szűk környezetemben, és beláthatom, hogy senki az ég világon nem tökéletes. Az önbecsülés tapasztalásokból fakad. Az önismeret kapuján belépve - „...hagyj fel minden reménnyel.” - rájöhetek saját értékeimre, megtanulhatom elfogadni azt, amiben jó vagyok és azt is, amiben gyenge. És ez a tapasztalat halmaz abban is tud segíteni, hogy az egyetlen tökéletességet felismerjem a világban, ami az itt és most-ban létezik. A tökéletes pillanatokat, mert ahogy Stallone (bezony a színész...) is mondogatta sokszor, nincsenek tökéletes emberek, csak tökéletes pillanatok. Ez a kincs, ez a legnagyobb főnyeremény, amit magammal vihetek. És honnét tudhatom, hogy ezzel gond van?

Heather Belle és Michelle Fiordaliso a már korábban is említett Exelős könyvükben felsorolnak néhány olyan jelet, amik az önbecsülési problémákat jelzik.

Néhány a teljesség igénye nélkül:

-ha a negatív dolgokra fókuszálok (ezt sokáig sportszerűen űztem, mit mondjak, a cigiről könnyebb volt leszokni...)

-ha félek kockázatot vállalni (ejj ejj, ez is de milyen ismerős...)

-megfelelési kényszer (a kedvencem...)

-ha mindent és mindenkit kontrollálni próbálok (csúnya rossz kislány, hát az a szerencsétlen macska csak az ösztöneit követné, de manapság már figyelek erre, hmmm ez az önkontroll?)

-ha folyton félek, vagy szorongok (uhhh hányszor, de hányszor féltem olyantól, ami meg sem történt)

-panaszkodás (hát nem ezt teszem most is??)

-függőségek (csoki, szeretet, cigi, adrenalin....)

és a többi és a többi...

Kemény dolgok...de a legfontosabb, hogy ha x idő után is még mindig a volt kedves miatt bosszankodom, akkor tuti gond van az önbecsülésemmel. 

Tény, hogy a kapcsolatom csodaként indult a számomra. Olyan dolgokat hozott ki belőlem, amikben addig nem hittem. Mint az összetartozás, a családba vetett hit, maga a házasság mint olyan. Valahol önismeret is volt egyben, főleg a végén, csak akkor már vak voltam erre. Szolgálok és védek helyett szorongtam és féltem. Sőt panaszkodtam, szűköltem is. Még az után is hogy elhagyott, sokáig attól féltem, hogy mindaz, amit mellette átéltem, mindazok, amikre megtanított, a tulajdonságok, amiket felfedeztem magamban az által, hogy önmagam lehettem mellette, szóval hogy mindezek elhalnak, hogy megszűnnek létezni. De ez nem így van. Becsaphatom magam, és bosszankodhatom ezen később. De mindaz, ami bennem van az bennem is marad.

Mert;

-amíg a múltban élek,

-amíg elhiszem, hogy nála jobbat nem találok,

-amíg úgy gondolom, hgy ha ezt vagy azt máshogy tettem volna, ha jobb és szebb lennék, még együtt volnánk,

-amíg én érzem magam felelősnek, holott ő hagyott el a másikért,

addig nem tudok leválni róla, ő ural én pedig a saját csapdámban vergődök. De teljessé nem általa leszek. Önmagamban vagyok az. 

Mindenki teljes, egyedi és megismételhetetlen a maga tökéletlen módján. Mindenkiben ott van, hogy felül emelkedhet azon, akivé lett. Ahogy a kapcsolataink vége sem a személyünket minősíti, pusztán azt mutatja meg, hogy mit hol rontottunk el és hogy féltünk ezzel szembesülni, féltünk ezt felvállalni és megoldani azzal, hogy megbeszéljük és visszakanyarodunk oda, amiért a kapcsolatunk létrejött. Lényeg, hogy nekem kell felismernem azt, hogy a jövőben olyan társat keressek, és higgyek abban, hogy igenis vár rám ez a valaki, aki elfogad és megbecsül azért, aki és ami vagyok.

Az önbecsülés tulajdonképpen nem más, mint a megfelelési kényszer elhagyása, és a félelmeimmel való szembenézés. Mert ami nincs bennem, azt senki által nem érhetem el, azt senki sem adhatja meg nekem. Csak erősítheti vagy kétségbe vonhatja azt, ami már bennem van...