A Görög
Mesét mondok dí dá dú, volt egyszer egy százlábú… Kezdhetném így is, mint a kicsi gyerekeknek, mert valójában csak akkor ért meg mindent az ember, ha egy pici gyerek tisztaságával néz bármire is. Minél egyszerűbb a lélek, minél gyermekibb, annál több mindent tud megtanulni és befogadni a nélkül, hogy minősítené, felcímkézné, a maga akaratára formálná. S minél fejlettebb, annál erősebben vágyik megvalósítani önmagát. S egy ponton a fizikai létforma már nem elég. Egy ponton a lélek már nem vágyik a test szabta korlátokra, amiben az ego uralkodik, mert a test halandó és véges, és ez időt szab, frusztrál, korlátok közé szorít. Egy időtlenségben bolyongó tudat, idővel korlátok nélkül vágyik arra, hogy a feladatát megoldja, hogy a fizikai létformák által teremtett jót és hibákat egyaránt megértse és feloldja.
Kezdem akkor a mesét, felnőtthöz méltóan. Onnét, ahonnét úgy emlékszem a kezdetek teremtődtek. Az első fizikai formától indulva.
Réges régen egy már rég letűnt korban, valahol az ókori Görög földek valamely jól fejlett városában élt egy férfi. Okos volt, ravasz, bátor, erős, és nemes. Jó dórhoz méltóan,göndör sötét hajjal, arcát borító férfiasan sűrű szakállal, világos szemekkel, viszonylag világos bőrrel és olyan alkattal áldották meg az istenek (s a tudat, mely formát kívánt ölteni), hogy minden nő szíve megsajdult, ha meglátták őt. Majdhogynem tökéletes volt ez a férfi.
S ez a férfi tudta mindezt magáról és élt is ezzel. Büszkén, erősen. Tanulmányaiban kiemelkedett, majd a katonai pályára lépett, mert az erejét, az eszét a csatákban szerette leginkább kihasználni. Logikája egyszerű, de hatékony volt, éppen ezért kikezdhetetlen és az urai is felfigyeltek erre, így a pályája korán megindult felfelé. Ez idő alatt barátunk kihasználta az élet adta minden örömöt, soha nem kötötte le magát, és mindig jó kifogása volt, ha egy-egy nő szíve érte dobogott. Ő katona, akit szólít a haza, a csata és nincs ideje családra, nem adhat meg egy nőnek otthont és gyermeket, mert felelősséggel nem tudna róluk gondoskodni, hátrahagyni meg nem akar árvát és özvegyet.
Történt azonban, hogy barátunk katonai pályája kiteljesedett, elérte a legnagyobb rangot, amit közember elérhet, hadvezér vagy stratéga lett az ura mellet és kitartással, hittel, hűen szolgálta is őt. Ment, amikor mennie kellett, az emberei felnéztek rá, mert következetes volt, a csatában az első sorban állt és soha nem hátrált meg, ha feladatot kapott. Csinálta, amiben a legjobb volt, teljesítette a kötelességét. Ám barátunk szíve odabent, csendben vágyni kezdett arra, ami ellen oly sokáig tiltakozott. Embereinek asszonya, gyermeke volt és két hadjárat között boldogan élték az egyszerű családfő életét és barátunk belátta, se vagyon, se hírnév fel nem ér azzal, hogy a saját véred szemébe nézve büszkeség tölt el.
Azonban azok az idők kemények voltak az akkori Görög földnek. Húzták vonták a határokat, urak jöttek és mentek mind vágyta a gazdagságot, a hatalmat, ami barátunkat már nem elégítette ki. Történt azonban, hogy két hadjárat, vagy csata között félúton hosszabb pihenőre fogták a sereget, melyet barátunk irányított ura és parancsolója akarata szerint. Csendes vidék volt, egyszerű, tiszta élettel, ahol a föld és a tenger szabta meg az élet határait és az emberek alázattal és józansággal követték az istenek és a természet akaratát. Barátunk ideje megnyúlt ezen a helyen, és egy szép napon megismerte a NŐ-t, aki mellett vágyni kezdett arra az életre, amit az ottaniak is éltek. A nő nem volt egy Heléna. Okos volt, alkatát a munka faragta szikárrá, tekintete józan volt, mégis sugárzott belőle az életöröm, a hit, a tűz. Barátunk e nő mellett kiteljesedett, családot, gyermeket vágyott tőle. Mellette akart reggelente felébredni és őt akarta éjszakánkét az ágyában és magán/maga alatt tudni. Meggyőződésévé vált e kapcsolat és boldog volt, nyugodt és elégedett.
Azonban az ura szólította őt, eljött a nap, a csata közel, menni kell idegen honba át a tengeren olyan földre, ahol a homok és a perzselő Nap az úr. Barátunk nem akart menni, de a kötelességtudata erősebb volt, és tudta szolgaként tennie kell azt, amit ura parancsol. Azonban ígéretet tett, hogy visszatér a nőhöz és megvalósítják az életet, amire mindketten vágytak. Csakhogy barátunk szívében ott volt a kis félsz. A félsz, hogy valóban tudna e így a csata íze nélkül élni, annak ellenére hogy tudta nem vágyott egy porcikája sem már a vérontásra azok után, hogy megtapasztalta milyen az, amikor életet teremtenek a földeken, vagy világra segítenek birkát, csikót, borjat. De ment, bár érezte, hogy ez a csata az utolsó lesz a számára, ezért eleinte úgy hitte, hogy visszatér és valóban így megadhatja a nőnek és magának azt, amire a lelke mélyén vágyott. A gyermeket, akire büszke lehet, a családot, a földet, a házat, amit a saját kezével épít fel maguknak. De az út hosszú volt, kimerítő, erőt és lelket próbáló gyötrelmekkel teli és az idegen földön leginkább olyan pokol, ami mindenkiből kiölte a hitet.
A csata egy pontján a végső ütközet mészárlássá változott. A parancs szerint barátunknak az írmagját is ki kellett irtani a királynak, aki ellen hadat üzentek és őneki magának kellett végigjárnia a palota termeit a csata után és gondoskodni arról, hogy ne maradjanak túlélők. Ez az ura bosszúja volt azét, mert ő vágyni merte az egyszerű emberek életét. És ő tudta ezt, mégis tette, amit vártak tőle, bár a lelke, a szíve lázadt. Minden nőben a sajátját látta, minden sivalkodó gyermekben meglátta, hogy az övé is lehetne. Egy ponton aztán nem bírta tovább. Állt egy láztól gyötört fiúcska felett, kivont karddal, tüzelve magát, hogy lesújtson, amikor a gyermek szemei az övébe mélyedtek. Mintha saját magát látta volna meg. A kard megremegett és ő képtelen volt tovább tenni azt, amit parancsba kapott még úgy is, hogy tudta ha megszegi azt, akár hadvezér akár nem, halálbüntetés vár rá, mert háborúban dezertőr minden katona, aki megtagadja a parancsot. Ekkor a lelke felül kerekedett. Gyorsan és határozottan cselekedett. Felkapta a gyermeket és rábízta egy idősebb fiúra, aki rettegve leste őt egy oszlop mögül, majd mindkét gyermeket leeresztette az ablakon a forró homokra és szinte üvöltött velük, hogy tűnjenek el. Majd ez után békéjét meglelve szemrebbenés nélkül hazudta azt, hogy senki sem élte túl, minden történt úgy, ahogy ura és parancsolója óhajtotta.
Túlélte a háborút, túlélte a csatát. Azonban az ura nem hitt neki, haragja az árulás miatt bosszúba torkollott és barátunk soha nem térhetett vissza a nőhöz, akire vágyott. Ez a csata, ez a háború valóban az utolsó lett a számára. Teste elenyészett a sivatagban ott, ahol hagyták, miután lemészárolták.
Hogy miért meséltem el ezt? Mert ez a katona valaha akkor régen én magam voltam. Az ő tudata, az ő lelke azóta is keresi a lehetőséget, hogy megvalósítsa azt, amire annyira vágyott a dharmáját. Évezredeken keresztül hitte azt, hogy férfiként és katonaként, vagy egyszerű földművesként, építőmesterként, kémként, és ki tudja még hány féle módon visszatérve teheti azt, amihez a legjobban értett, de valójában mindig félt megvalósítani szíve igazi vágyát. Végső formájában olyan testet választott, olyan létet teremtett, ami minden tekintetben ellentéte volt annak, amit ismert a karmát. Szabaddá tette a testet, függetlenné és nővé, hogy ne tudja magát feláldozni fizikailag. Csakhogy ez még mind kevés, ha e testben olyan erős tudat és ego lakik, ami az ő szívét hajtotta valaha. S a karma törvénye szerint az ego megtalálta a módját, hogy feláldozza a testet, az álmokat, a vágyakat mert fél. Hiába a lélek vágya, a szív vágya, ha nem tud békében megférni az egoval, ami aláássa az egészet.
