Amikor alap igazságokat olvasok, vagy azokkal találkozom, valahogy midig libabőrös leszek és legbelül tudom, hogy az IGAZ. Még akkor is, ha nem tudtam megfogalmazni korábban, csak éreztem, hogy valamiét úgy van, valamit úgy helyes megtennem, ahogy.
A.J. Christian könyvében a Mit keresett Istenem a nappalimban címűben annyi ilyen alap igazsággal találkoztam már, hogy kora hajnali kis rituálém (jóga, torna, víz és vitamin, reggeli közben olvasás) kibővült a hűhaaaaaaa már rohanni kéne kapkodással. Csak egy idézet, előfordul, hogy lesz több is, de úgy gondolom mindenki a maga módján kell megtapasztalja a felismeréseket, a hűha élmény egyedi, senkiét nem utánozhatom le, senkiét nem vehetem át. Ami valakinek jó és üdvös, az az ő tapasztalata, nem az enyém. Akkor lesz az enyém, ha a hűha élmény megvan hozzá, ha tudom és érzem ott belül, hogy ez az és IGAZ. Erőltetni lehet, csak nem érdemes úgy gondolom.
De akkor :) döntse el mindenki maga, hogy ez számára mennyire igaz.
"Ha egy másik élőlénnyel kapcsolatba kerültök, mindig megindul a kölcsönös energiacsere. Már a fizikai érzékeitekkel való egymásra figyelés előtt az aurátok – azaz ti, a finomabb rezgésű valóságrendszerekben – végigsimítják, feltérképezik egymást. Ha a két aura harmonizál, akkor szimpatikusak lesztek egymásnak, vagy szeretni fogjátok azt a bizonyos állatot, növényt vagy helyet. Mivel mindennek, a legkisebb atomnak is megvan a maga energiája, amely vagy megfelel az egyéniségeteknek, vagy nem. Amikor egy emberrel kerültök kapcsolatba, a találkozáskor meginduló folyamat akkor működik tökéletesen, ha az ego akaratán túl játszódik, és önmagatokat tudjátok adni, majd ugyanilyen természetességgel tudjátok befogadni a másikat. A kapcsolat akkor az igazi, ha az együttlétetek alatt a partneretek is ezt az élményt éli át. Ilyenkor jól megértitek, kiegészítitek egymást: ha olyan tapasztalatokkal tudjátok gazdagítani a tudatotokat, amelyre mind a kettőtöknek szüksége van, akkor kölcsönös energiacsere jön létre. Ha az évek folyamán mindketten más irányba változtok, a Valóság más megnyilvánulásai iránt kezdtek érdeklődni, akkor már nem harmonizáltok egymással. Ilyenkor nem célszerű erőltetni a kapcsolatot, hanem mindenki járja a saját útját."
Én mindenesetre reggelente győzöm az államat felkaparni a konyhakőről és összeszedni magam, hogy minél előbb menetkész legyek. De örülök, hogy így van.
2012. január 30., hétfő
2012. január 27., péntek
Mese a Dharma és a Karma örök ellentétéről
A Görög
Mesét mondok dí dá dú, volt egyszer egy százlábú… Kezdhetném így is, mint a kicsi gyerekeknek, mert valójában csak akkor ért meg mindent az ember, ha egy pici gyerek tisztaságával néz bármire is. Minél egyszerűbb a lélek, minél gyermekibb, annál több mindent tud megtanulni és befogadni a nélkül, hogy minősítené, felcímkézné, a maga akaratára formálná. S minél fejlettebb, annál erősebben vágyik megvalósítani önmagát. S egy ponton a fizikai létforma már nem elég. Egy ponton a lélek már nem vágyik a test szabta korlátokra, amiben az ego uralkodik, mert a test halandó és véges, és ez időt szab, frusztrál, korlátok közé szorít. Egy időtlenségben bolyongó tudat, idővel korlátok nélkül vágyik arra, hogy a feladatát megoldja, hogy a fizikai létformák által teremtett jót és hibákat egyaránt megértse és feloldja.
Kezdem akkor a mesét, felnőtthöz méltóan. Onnét, ahonnét úgy emlékszem a kezdetek teremtődtek. Az első fizikai formától indulva.
Réges régen egy már rég letűnt korban, valahol az ókori Görög földek valamely jól fejlett városában élt egy férfi. Okos volt, ravasz, bátor, erős, és nemes. Jó dórhoz méltóan,göndör sötét hajjal, arcát borító férfiasan sűrű szakállal, világos szemekkel, viszonylag világos bőrrel és olyan alkattal áldották meg az istenek (s a tudat, mely formát kívánt ölteni), hogy minden nő szíve megsajdult, ha meglátták őt. Majdhogynem tökéletes volt ez a férfi.
S ez a férfi tudta mindezt magáról és élt is ezzel. Büszkén, erősen. Tanulmányaiban kiemelkedett, majd a katonai pályára lépett, mert az erejét, az eszét a csatákban szerette leginkább kihasználni. Logikája egyszerű, de hatékony volt, éppen ezért kikezdhetetlen és az urai is felfigyeltek erre, így a pályája korán megindult felfelé. Ez idő alatt barátunk kihasználta az élet adta minden örömöt, soha nem kötötte le magát, és mindig jó kifogása volt, ha egy-egy nő szíve érte dobogott. Ő katona, akit szólít a haza, a csata és nincs ideje családra, nem adhat meg egy nőnek otthont és gyermeket, mert felelősséggel nem tudna róluk gondoskodni, hátrahagyni meg nem akar árvát és özvegyet.
Történt azonban, hogy barátunk katonai pályája kiteljesedett, elérte a legnagyobb rangot, amit közember elérhet, hadvezér vagy stratéga lett az ura mellet és kitartással, hittel, hűen szolgálta is őt. Ment, amikor mennie kellett, az emberei felnéztek rá, mert következetes volt, a csatában az első sorban állt és soha nem hátrált meg, ha feladatot kapott. Csinálta, amiben a legjobb volt, teljesítette a kötelességét. Ám barátunk szíve odabent, csendben vágyni kezdett arra, ami ellen oly sokáig tiltakozott. Embereinek asszonya, gyermeke volt és két hadjárat között boldogan élték az egyszerű családfő életét és barátunk belátta, se vagyon, se hírnév fel nem ér azzal, hogy a saját véred szemébe nézve büszkeség tölt el.
Azonban azok az idők kemények voltak az akkori Görög földnek. Húzták vonták a határokat, urak jöttek és mentek mind vágyta a gazdagságot, a hatalmat, ami barátunkat már nem elégítette ki. Történt azonban, hogy két hadjárat, vagy csata között félúton hosszabb pihenőre fogták a sereget, melyet barátunk irányított ura és parancsolója akarata szerint. Csendes vidék volt, egyszerű, tiszta élettel, ahol a föld és a tenger szabta meg az élet határait és az emberek alázattal és józansággal követték az istenek és a természet akaratát. Barátunk ideje megnyúlt ezen a helyen, és egy szép napon megismerte a NŐ-t, aki mellett vágyni kezdett arra az életre, amit az ottaniak is éltek. A nő nem volt egy Heléna. Okos volt, alkatát a munka faragta szikárrá, tekintete józan volt, mégis sugárzott belőle az életöröm, a hit, a tűz. Barátunk e nő mellett kiteljesedett, családot, gyermeket vágyott tőle. Mellette akart reggelente felébredni és őt akarta éjszakánkét az ágyában és magán/maga alatt tudni. Meggyőződésévé vált e kapcsolat és boldog volt, nyugodt és elégedett.
Azonban az ura szólította őt, eljött a nap, a csata közel, menni kell idegen honba át a tengeren olyan földre, ahol a homok és a perzselő Nap az úr. Barátunk nem akart menni, de a kötelességtudata erősebb volt, és tudta szolgaként tennie kell azt, amit ura parancsol. Azonban ígéretet tett, hogy visszatér a nőhöz és megvalósítják az életet, amire mindketten vágytak. Csakhogy barátunk szívében ott volt a kis félsz. A félsz, hogy valóban tudna e így a csata íze nélkül élni, annak ellenére hogy tudta nem vágyott egy porcikája sem már a vérontásra azok után, hogy megtapasztalta milyen az, amikor életet teremtenek a földeken, vagy világra segítenek birkát, csikót, borjat. De ment, bár érezte, hogy ez a csata az utolsó lesz a számára, ezért eleinte úgy hitte, hogy visszatér és valóban így megadhatja a nőnek és magának azt, amire a lelke mélyén vágyott. A gyermeket, akire büszke lehet, a családot, a földet, a házat, amit a saját kezével épít fel maguknak. De az út hosszú volt, kimerítő, erőt és lelket próbáló gyötrelmekkel teli és az idegen földön leginkább olyan pokol, ami mindenkiből kiölte a hitet.
A csata egy pontján a végső ütközet mészárlássá változott. A parancs szerint barátunknak az írmagját is ki kellett irtani a királynak, aki ellen hadat üzentek és őneki magának kellett végigjárnia a palota termeit a csata után és gondoskodni arról, hogy ne maradjanak túlélők. Ez az ura bosszúja volt azét, mert ő vágyni merte az egyszerű emberek életét. És ő tudta ezt, mégis tette, amit vártak tőle, bár a lelke, a szíve lázadt. Minden nőben a sajátját látta, minden sivalkodó gyermekben meglátta, hogy az övé is lehetne. Egy ponton aztán nem bírta tovább. Állt egy láztól gyötört fiúcska felett, kivont karddal, tüzelve magát, hogy lesújtson, amikor a gyermek szemei az övébe mélyedtek. Mintha saját magát látta volna meg. A kard megremegett és ő képtelen volt tovább tenni azt, amit parancsba kapott még úgy is, hogy tudta ha megszegi azt, akár hadvezér akár nem, halálbüntetés vár rá, mert háborúban dezertőr minden katona, aki megtagadja a parancsot. Ekkor a lelke felül kerekedett. Gyorsan és határozottan cselekedett. Felkapta a gyermeket és rábízta egy idősebb fiúra, aki rettegve leste őt egy oszlop mögül, majd mindkét gyermeket leeresztette az ablakon a forró homokra és szinte üvöltött velük, hogy tűnjenek el. Majd ez után békéjét meglelve szemrebbenés nélkül hazudta azt, hogy senki sem élte túl, minden történt úgy, ahogy ura és parancsolója óhajtotta.
Túlélte a háborút, túlélte a csatát. Azonban az ura nem hitt neki, haragja az árulás miatt bosszúba torkollott és barátunk soha nem térhetett vissza a nőhöz, akire vágyott. Ez a csata, ez a háború valóban az utolsó lett a számára. Teste elenyészett a sivatagban ott, ahol hagyták, miután lemészárolták.
Hogy miért meséltem el ezt? Mert ez a katona valaha akkor régen én magam voltam. Az ő tudata, az ő lelke azóta is keresi a lehetőséget, hogy megvalósítsa azt, amire annyira vágyott a dharmáját. Évezredeken keresztül hitte azt, hogy férfiként és katonaként, vagy egyszerű földművesként, építőmesterként, kémként, és ki tudja még hány féle módon visszatérve teheti azt, amihez a legjobban értett, de valójában mindig félt megvalósítani szíve igazi vágyát. Végső formájában olyan testet választott, olyan létet teremtett, ami minden tekintetben ellentéte volt annak, amit ismert a karmát. Szabaddá tette a testet, függetlenné és nővé, hogy ne tudja magát feláldozni fizikailag. Csakhogy ez még mind kevés, ha e testben olyan erős tudat és ego lakik, ami az ő szívét hajtotta valaha. S a karma törvénye szerint az ego megtalálta a módját, hogy feláldozza a testet, az álmokat, a vágyakat mert fél. Hiába a lélek vágya, a szív vágya, ha nem tud békében megférni az egoval, ami aláássa az egészet.
Mesét mondok dí dá dú, volt egyszer egy százlábú… Kezdhetném így is, mint a kicsi gyerekeknek, mert valójában csak akkor ért meg mindent az ember, ha egy pici gyerek tisztaságával néz bármire is. Minél egyszerűbb a lélek, minél gyermekibb, annál több mindent tud megtanulni és befogadni a nélkül, hogy minősítené, felcímkézné, a maga akaratára formálná. S minél fejlettebb, annál erősebben vágyik megvalósítani önmagát. S egy ponton a fizikai létforma már nem elég. Egy ponton a lélek már nem vágyik a test szabta korlátokra, amiben az ego uralkodik, mert a test halandó és véges, és ez időt szab, frusztrál, korlátok közé szorít. Egy időtlenségben bolyongó tudat, idővel korlátok nélkül vágyik arra, hogy a feladatát megoldja, hogy a fizikai létformák által teremtett jót és hibákat egyaránt megértse és feloldja.
Kezdem akkor a mesét, felnőtthöz méltóan. Onnét, ahonnét úgy emlékszem a kezdetek teremtődtek. Az első fizikai formától indulva.
Réges régen egy már rég letűnt korban, valahol az ókori Görög földek valamely jól fejlett városában élt egy férfi. Okos volt, ravasz, bátor, erős, és nemes. Jó dórhoz méltóan,göndör sötét hajjal, arcát borító férfiasan sűrű szakállal, világos szemekkel, viszonylag világos bőrrel és olyan alkattal áldották meg az istenek (s a tudat, mely formát kívánt ölteni), hogy minden nő szíve megsajdult, ha meglátták őt. Majdhogynem tökéletes volt ez a férfi.
S ez a férfi tudta mindezt magáról és élt is ezzel. Büszkén, erősen. Tanulmányaiban kiemelkedett, majd a katonai pályára lépett, mert az erejét, az eszét a csatákban szerette leginkább kihasználni. Logikája egyszerű, de hatékony volt, éppen ezért kikezdhetetlen és az urai is felfigyeltek erre, így a pályája korán megindult felfelé. Ez idő alatt barátunk kihasználta az élet adta minden örömöt, soha nem kötötte le magát, és mindig jó kifogása volt, ha egy-egy nő szíve érte dobogott. Ő katona, akit szólít a haza, a csata és nincs ideje családra, nem adhat meg egy nőnek otthont és gyermeket, mert felelősséggel nem tudna róluk gondoskodni, hátrahagyni meg nem akar árvát és özvegyet.
Történt azonban, hogy barátunk katonai pályája kiteljesedett, elérte a legnagyobb rangot, amit közember elérhet, hadvezér vagy stratéga lett az ura mellet és kitartással, hittel, hűen szolgálta is őt. Ment, amikor mennie kellett, az emberei felnéztek rá, mert következetes volt, a csatában az első sorban állt és soha nem hátrált meg, ha feladatot kapott. Csinálta, amiben a legjobb volt, teljesítette a kötelességét. Ám barátunk szíve odabent, csendben vágyni kezdett arra, ami ellen oly sokáig tiltakozott. Embereinek asszonya, gyermeke volt és két hadjárat között boldogan élték az egyszerű családfő életét és barátunk belátta, se vagyon, se hírnév fel nem ér azzal, hogy a saját véred szemébe nézve büszkeség tölt el.
Azonban azok az idők kemények voltak az akkori Görög földnek. Húzták vonták a határokat, urak jöttek és mentek mind vágyta a gazdagságot, a hatalmat, ami barátunkat már nem elégítette ki. Történt azonban, hogy két hadjárat, vagy csata között félúton hosszabb pihenőre fogták a sereget, melyet barátunk irányított ura és parancsolója akarata szerint. Csendes vidék volt, egyszerű, tiszta élettel, ahol a föld és a tenger szabta meg az élet határait és az emberek alázattal és józansággal követték az istenek és a természet akaratát. Barátunk ideje megnyúlt ezen a helyen, és egy szép napon megismerte a NŐ-t, aki mellett vágyni kezdett arra az életre, amit az ottaniak is éltek. A nő nem volt egy Heléna. Okos volt, alkatát a munka faragta szikárrá, tekintete józan volt, mégis sugárzott belőle az életöröm, a hit, a tűz. Barátunk e nő mellett kiteljesedett, családot, gyermeket vágyott tőle. Mellette akart reggelente felébredni és őt akarta éjszakánkét az ágyában és magán/maga alatt tudni. Meggyőződésévé vált e kapcsolat és boldog volt, nyugodt és elégedett.
Azonban az ura szólította őt, eljött a nap, a csata közel, menni kell idegen honba át a tengeren olyan földre, ahol a homok és a perzselő Nap az úr. Barátunk nem akart menni, de a kötelességtudata erősebb volt, és tudta szolgaként tennie kell azt, amit ura parancsol. Azonban ígéretet tett, hogy visszatér a nőhöz és megvalósítják az életet, amire mindketten vágytak. Csakhogy barátunk szívében ott volt a kis félsz. A félsz, hogy valóban tudna e így a csata íze nélkül élni, annak ellenére hogy tudta nem vágyott egy porcikája sem már a vérontásra azok után, hogy megtapasztalta milyen az, amikor életet teremtenek a földeken, vagy világra segítenek birkát, csikót, borjat. De ment, bár érezte, hogy ez a csata az utolsó lesz a számára, ezért eleinte úgy hitte, hogy visszatér és valóban így megadhatja a nőnek és magának azt, amire a lelke mélyén vágyott. A gyermeket, akire büszke lehet, a családot, a földet, a házat, amit a saját kezével épít fel maguknak. De az út hosszú volt, kimerítő, erőt és lelket próbáló gyötrelmekkel teli és az idegen földön leginkább olyan pokol, ami mindenkiből kiölte a hitet.
A csata egy pontján a végső ütközet mészárlássá változott. A parancs szerint barátunknak az írmagját is ki kellett irtani a királynak, aki ellen hadat üzentek és őneki magának kellett végigjárnia a palota termeit a csata után és gondoskodni arról, hogy ne maradjanak túlélők. Ez az ura bosszúja volt azét, mert ő vágyni merte az egyszerű emberek életét. És ő tudta ezt, mégis tette, amit vártak tőle, bár a lelke, a szíve lázadt. Minden nőben a sajátját látta, minden sivalkodó gyermekben meglátta, hogy az övé is lehetne. Egy ponton aztán nem bírta tovább. Állt egy láztól gyötört fiúcska felett, kivont karddal, tüzelve magát, hogy lesújtson, amikor a gyermek szemei az övébe mélyedtek. Mintha saját magát látta volna meg. A kard megremegett és ő képtelen volt tovább tenni azt, amit parancsba kapott még úgy is, hogy tudta ha megszegi azt, akár hadvezér akár nem, halálbüntetés vár rá, mert háborúban dezertőr minden katona, aki megtagadja a parancsot. Ekkor a lelke felül kerekedett. Gyorsan és határozottan cselekedett. Felkapta a gyermeket és rábízta egy idősebb fiúra, aki rettegve leste őt egy oszlop mögül, majd mindkét gyermeket leeresztette az ablakon a forró homokra és szinte üvöltött velük, hogy tűnjenek el. Majd ez után békéjét meglelve szemrebbenés nélkül hazudta azt, hogy senki sem élte túl, minden történt úgy, ahogy ura és parancsolója óhajtotta.
Túlélte a háborút, túlélte a csatát. Azonban az ura nem hitt neki, haragja az árulás miatt bosszúba torkollott és barátunk soha nem térhetett vissza a nőhöz, akire vágyott. Ez a csata, ez a háború valóban az utolsó lett a számára. Teste elenyészett a sivatagban ott, ahol hagyták, miután lemészárolták.
Hogy miért meséltem el ezt? Mert ez a katona valaha akkor régen én magam voltam. Az ő tudata, az ő lelke azóta is keresi a lehetőséget, hogy megvalósítsa azt, amire annyira vágyott a dharmáját. Évezredeken keresztül hitte azt, hogy férfiként és katonaként, vagy egyszerű földművesként, építőmesterként, kémként, és ki tudja még hány féle módon visszatérve teheti azt, amihez a legjobban értett, de valójában mindig félt megvalósítani szíve igazi vágyát. Végső formájában olyan testet választott, olyan létet teremtett, ami minden tekintetben ellentéte volt annak, amit ismert a karmát. Szabaddá tette a testet, függetlenné és nővé, hogy ne tudja magát feláldozni fizikailag. Csakhogy ez még mind kevés, ha e testben olyan erős tudat és ego lakik, ami az ő szívét hajtotta valaha. S a karma törvénye szerint az ego megtalálta a módját, hogy feláldozza a testet, az álmokat, a vágyakat mert fél. Hiába a lélek vágya, a szív vágya, ha nem tud békében megférni az egoval, ami aláássa az egészet.
2012. január 26., csütörtök
Az Élet friccskái...
Hogy mennyire igaz az az AIKIDO-s szemléltető gyakorlat az Életre, azt most alaposan megtapasztaltam. A gyakorlat lényege, hogy a csapat feláll egy nagy körben, mindenki egymás háta mögé és a Mester elindít egy simítást, vagy egy hátbavágást, persze finoman. Mire visszaér hozzá már a simítás egész más lesz, ahogy az ütés is.
Az Élet pont így működik. Amit másnak adsz, azt kapod vissza, de a másiktól függ, hogy milyen mértékkel. Ez ma nagy lecke volt. Ahogy a Kedves kvázi rajtam verte le a volt barátnője által kapott sérelmet, így végül nyugodtan tudott hozzá visszalépni az első füttyre, úgy ma én voltam az, aki visszapörgettem az idő kerekét a barátnőmmel. Fura volt erre rádöbbenni, miután kedvesen és nagyon őszintén közölte velem, amit. És igaza volt. Majdhogynem hasonló szavak hangzottak el tőlem is sok éve felé, amikor ő volt önmagával ennyire bajban. Csakhogy sokkal fiatalabb nálam. De nem majrézok, mert én pont annyi idős voltam, mint ő most, mikor először voltam kvázi "stabil" helyzetben egy akkor még működő kapcsolatban, nagyjából elégedetten önmagammal és a világgal, bár picit siránkozva a céljaim elérése után maradt űrben.
Most a semmi közepén, álmok, vágyak, hit és társ sőt lassan barátok nélkül, amikor valami nagyon hatásos kéne, hogy újra lábra tudjak állni megkaptam, hogy ez így is marad. Pedig nem az a baj, hogy nem akarok változtatni, csupán az, hogy nem tudom hogyan. 37 évesen szinte rögzült beidegződéseket felül bírálni és megváltoztatni nem könnyű. Nem mondom, hogy lehetetlen, de úgy hogy csak önmagamra számíthatok, majdnem az. És bár sok lehetőséget mutatott a barátnőm is, egyik sem az, ami az enyém, mind az volt, ami neki bejött. De az biztos, hogy ha a Kedves a maga őszinteségével nem azt maszlagolná hogy szeret, tisztel és kíván mint nőt, de; hanem venné a pléhpofát és közölné velem, hogy figyu ez a bajom, emiatt nem, mert ennek csak egy része az, hogy nem szerelmes és a volt barátnő visszafütyülte, akkor nem lenne gondom. Mert a férjem is képes volt arra, akármennyire viselkedett is gerinctelenül, de azért tisztelem, hogy a szemembe mondta, hogy tisztellek és mindig felnézek rád, és és és de mint nőt nem akarlak már és nem is kívánlak. Ezzel az ember lánya nem tud vitatkozni. Mert ezzel nem lehet csak elfogadni.
És egy nyilas, aki folyton lázad mindig fog keresni valamit, ami ellen lázadhat. Az a tűz, ami éltet, ami szított eddig most kialudt, mert a Kedves módszeresen locsolgatta azt, végül csak a füstje maradt. Hát igen, a nem kell kategória futottak még-jeként elég nehéz megemészteni azt, hogy tisztelnek, szeretnek és kívánnak mint nőt, olyat tudtam adni, amit más nő nem adott, hogy okos vagyok, szép, fiatal és kívánatos (és ezek a nők lapja café pasiszótár magyarázó pasija szerint mind alapjai annak, hogy egy férfi beleszeressen egy nőbe ugye...), de a fenébe is mindennek ellenére valahogy mégse vagyok elég, mert jön a hülye kifogás, hogy de én még a volt kedves hatása alatt állok... Mivan?? Mert ez olyan szagú, hogy ez csak felém van így, mert a Kedves a nyáron simán benne lett volna mással abban a viszonyban, amit nekem csillantott meg az ősszel. És akkor ácsi, mert végtére is nem csak a volt barátnője általi sérelmet verte le rajtam, de a nyári kalandja kifogását is. Ott ugyanis a hölgy jött azzal, amivel most a Kedves nekem. Ott ugyanis a Kedves akart volna többet, a hölgy nem, és esetünkben most én játszottam el a Kedvest, ő a hölgyet. Szép az Élet trálálállálááá....
Értem én, kérem szépen. Értem a tréfát, csak az ilyen tréfát valahogy nem szeretem.... De igen a lepény hal megy utoljára, és a Kedves még lát lepényt a volt barátnőben, amit meg akar kóstolni. Csak ne ártson meg neki, miközben leveri rajta is a port...
Az Élet pont így működik. Amit másnak adsz, azt kapod vissza, de a másiktól függ, hogy milyen mértékkel. Ez ma nagy lecke volt. Ahogy a Kedves kvázi rajtam verte le a volt barátnője által kapott sérelmet, így végül nyugodtan tudott hozzá visszalépni az első füttyre, úgy ma én voltam az, aki visszapörgettem az idő kerekét a barátnőmmel. Fura volt erre rádöbbenni, miután kedvesen és nagyon őszintén közölte velem, amit. És igaza volt. Majdhogynem hasonló szavak hangzottak el tőlem is sok éve felé, amikor ő volt önmagával ennyire bajban. Csakhogy sokkal fiatalabb nálam. De nem majrézok, mert én pont annyi idős voltam, mint ő most, mikor először voltam kvázi "stabil" helyzetben egy akkor még működő kapcsolatban, nagyjából elégedetten önmagammal és a világgal, bár picit siránkozva a céljaim elérése után maradt űrben.
Most a semmi közepén, álmok, vágyak, hit és társ sőt lassan barátok nélkül, amikor valami nagyon hatásos kéne, hogy újra lábra tudjak állni megkaptam, hogy ez így is marad. Pedig nem az a baj, hogy nem akarok változtatni, csupán az, hogy nem tudom hogyan. 37 évesen szinte rögzült beidegződéseket felül bírálni és megváltoztatni nem könnyű. Nem mondom, hogy lehetetlen, de úgy hogy csak önmagamra számíthatok, majdnem az. És bár sok lehetőséget mutatott a barátnőm is, egyik sem az, ami az enyém, mind az volt, ami neki bejött. De az biztos, hogy ha a Kedves a maga őszinteségével nem azt maszlagolná hogy szeret, tisztel és kíván mint nőt, de; hanem venné a pléhpofát és közölné velem, hogy figyu ez a bajom, emiatt nem, mert ennek csak egy része az, hogy nem szerelmes és a volt barátnő visszafütyülte, akkor nem lenne gondom. Mert a férjem is képes volt arra, akármennyire viselkedett is gerinctelenül, de azért tisztelem, hogy a szemembe mondta, hogy tisztellek és mindig felnézek rád, és és és de mint nőt nem akarlak már és nem is kívánlak. Ezzel az ember lánya nem tud vitatkozni. Mert ezzel nem lehet csak elfogadni.
És egy nyilas, aki folyton lázad mindig fog keresni valamit, ami ellen lázadhat. Az a tűz, ami éltet, ami szított eddig most kialudt, mert a Kedves módszeresen locsolgatta azt, végül csak a füstje maradt. Hát igen, a nem kell kategória futottak még-jeként elég nehéz megemészteni azt, hogy tisztelnek, szeretnek és kívánnak mint nőt, olyat tudtam adni, amit más nő nem adott, hogy okos vagyok, szép, fiatal és kívánatos (és ezek a nők lapja café pasiszótár magyarázó pasija szerint mind alapjai annak, hogy egy férfi beleszeressen egy nőbe ugye...), de a fenébe is mindennek ellenére valahogy mégse vagyok elég, mert jön a hülye kifogás, hogy de én még a volt kedves hatása alatt állok... Mivan?? Mert ez olyan szagú, hogy ez csak felém van így, mert a Kedves a nyáron simán benne lett volna mással abban a viszonyban, amit nekem csillantott meg az ősszel. És akkor ácsi, mert végtére is nem csak a volt barátnője általi sérelmet verte le rajtam, de a nyári kalandja kifogását is. Ott ugyanis a hölgy jött azzal, amivel most a Kedves nekem. Ott ugyanis a Kedves akart volna többet, a hölgy nem, és esetünkben most én játszottam el a Kedvest, ő a hölgyet. Szép az Élet trálálállálááá....
Értem én, kérem szépen. Értem a tréfát, csak az ilyen tréfát valahogy nem szeretem.... De igen a lepény hal megy utoljára, és a Kedves még lát lepényt a volt barátnőben, amit meg akar kóstolni. Csak ne ártson meg neki, miközben leveri rajta is a port...
2012. január 23., hétfő
Ego ego, te mindenem...
Úgy tudom néha magam utálni... Pedig olyan egyszerű lenne nem az eszemre hallgatni, nem magyarázni semmit, csak érezni és hagyni. Miért akar az ember mindig minden pillanatot megmagyarázni, miért akar az ember minden tettet a magának elfogadhatóvá tenni ahelyett, hogy csak szimplán meglátná a tettet magát, vagy a gyáva szavak mögött meghallaná a valódiakat. Mert az ego elemez, keres, kutat, hogy önmagát igazolja. De mit is kellene igazolni? Nem az egom határoz meg, hanem a tapasztalataim, az érzéseim, a vágyaim. Az, hogy mit és mennyire tudok befogadni tudatosan.
A túl jó vagy; te sokkal többet érdemelsz; vágyom rád, de nem vagyok beléd szerelmes; szeretlek, tisztellek, kívánlak, de...; tartsunk szünetet; gondolkodnom kell, majd válaszolok.... Az ilyen és ehhez hasonló mondatok igen, csak első hallásra tűnnek őszintének. Aki ezt mondja, legyen az pasi, vagy nő, az képtelen szembenézni önmagával és vállalni más előtt, hogy egy gyáva valaki. Miért nem tudja valaki felvállalni a NEM-et?
Mert ha odaállok valaki elé és kerek perec a szemébe mondom, hogy figyelj édes, tök jó nő vagy, de én mást akarok, a régit akarom visszakapni ezért kepesztek. És ugyan te kívánatos jó csaj vagy meg minden, szép vagy meg okos, de nem nekem. Akkor ledöbbenek, de mégis ezt inkább el tudom fogadni mint mást. És talán még tisztelném is érte. Pedig... Na de nem. Ezt nem kezdem el magamnak megmagyarázni. Az van, ami igaz és az az igaz, ami van. :) ennyi.
A túl jó vagy; te sokkal többet érdemelsz; vágyom rád, de nem vagyok beléd szerelmes; szeretlek, tisztellek, kívánlak, de...; tartsunk szünetet; gondolkodnom kell, majd válaszolok.... Az ilyen és ehhez hasonló mondatok igen, csak első hallásra tűnnek őszintének. Aki ezt mondja, legyen az pasi, vagy nő, az képtelen szembenézni önmagával és vállalni más előtt, hogy egy gyáva valaki. Miért nem tudja valaki felvállalni a NEM-et?
Mert ha odaállok valaki elé és kerek perec a szemébe mondom, hogy figyelj édes, tök jó nő vagy, de én mást akarok, a régit akarom visszakapni ezért kepesztek. És ugyan te kívánatos jó csaj vagy meg minden, szép vagy meg okos, de nem nekem. Akkor ledöbbenek, de mégis ezt inkább el tudom fogadni mint mást. És talán még tisztelném is érte. Pedig... Na de nem. Ezt nem kezdem el magamnak megmagyarázni. Az van, ami igaz és az az igaz, ami van. :) ennyi.
2012. január 21., szombat
Már megint egy dal...
Ákos: Óda
A szélkarcolta felhők alatt
A város felragyog
Tócsák tükre mélyén
Szikrázó csillagok
Ha tőled jövök, hozzád megyek
Mindig új vagyok
Sokat ígér az éjjel
De tőle több itt nem kell már
Semmi nem hiányzik
Minden hatalmamban áll
Ha tőled jövök, hozzád megyek
Örök váratlanság vár
Minden lépésed tánc
Minden hangod egy dallam
Dolgozik bennem a hajlam
Hogy mindig birtokoljam
Azt, aki vagy
Csak ilyen maradj
Én keményen élek
De szelíden cselekszem
Síromban párnám vagy
Vess ágyat
Lefekszem
Meztelen és hevült szavakban
Feszülő hatalom
Egymásra zárt karok között
Szenvedni szabadon
Ha tőled jövök, hozzád megyek
Te vagy az otthonom
Minden lépésed tánc
Minden hangod egy dallam
Dolgozik bennem a hajlam
Hogy mindig birtokoljam
Azt, aki vagy
Csak ilyen maradj
Én keményen élek
De szelíden cselekszem
Síromban párnám vagy
Vess ágyat
Lefekszem
Ez egy óda a nőhöz
Az örök jelen időhöz
Ez egy óda hozzád
Te legszebb földi ország
A legszebb vallomás ez, amit Férfi egy Nőnek adhat. Mindig arra vágytam, hogy így szeressenek, de mindig túl irányító és túl türelmetlen voltam ahhoz, hogy ez így a maga valójában kiteljesedhessen. Emiatt sok dolgot veszítettem el, még a Kedvest is :) De önmagamat is. Viszont mert ez is én vagyok, vállalom ezeket. Az elveszített, feladott álmokat, az eltékozolt időt, a szenvedést mindent. Mert a döntéseim végül csak elvittek oda, ahol végső soron lennem kell, önmagamhoz. Az Élet olyan tanár, hogy hagyja a rosszat is, csak hogy tönkretehesse azt és miután lerombolta a rosszat, a helyébe csendesen odatesz valami mást, ami sokkal jobb nekünk.
Feladtam, hogy küzdjek ez ellen, hogy küzdjek önmagam, az érzéseim a vágyaim ellen. Egyszerűbb ha elfogadom a létezésüket, nem pedig irányítani akarok valamit, ami nem csak tőlem függ. Az ellenállás stresszt szül, a stressz félelmet a veszteségtől, a félelem pedig beszűkiti a látószöget. Pont, mint a játékban is, a cél meghatározza a lépéseket, szűk korlátokat szab és olyan terhet tesz ránk, hogy semmi mást nem látunk csupán a célt magát, ami olyan hatalmasra dagad, hogy végül rettegéssel tölt el. Nem csoda, ha ebbe bele lehet roppanni.
Nem a cél a fontos, hanem az út, az oda vezető apró lépések tudatosítása. Egyszerre csak egy lépést lehet úgy is tenni. Azt gondolom önmagamnak teszek jót azzal, hogy hagyom hogy az életem történjen, legyen úgy, ahogy lennie kell és ha vágyok is, az Élet majd megadja, ha az a hasznomra van.
Felszabadulni valami alól, ami már csak nyomasztott, ami már csak bántott, tépett, karcolt és ölt legbelül olyan, mint amikor a főnix ég el és teremti magát újra. :) Ez a fránya madár kell nekem :D...
A szélkarcolta felhők alatt
A város felragyog
Tócsák tükre mélyén
Szikrázó csillagok
Ha tőled jövök, hozzád megyek
Mindig új vagyok
Sokat ígér az éjjel
De tőle több itt nem kell már
Semmi nem hiányzik
Minden hatalmamban áll
Ha tőled jövök, hozzád megyek
Örök váratlanság vár
Minden lépésed tánc
Minden hangod egy dallam
Dolgozik bennem a hajlam
Hogy mindig birtokoljam
Azt, aki vagy
Csak ilyen maradj
Én keményen élek
De szelíden cselekszem
Síromban párnám vagy
Vess ágyat
Lefekszem
Meztelen és hevült szavakban
Feszülő hatalom
Egymásra zárt karok között
Szenvedni szabadon
Ha tőled jövök, hozzád megyek
Te vagy az otthonom
Minden lépésed tánc
Minden hangod egy dallam
Dolgozik bennem a hajlam
Hogy mindig birtokoljam
Azt, aki vagy
Csak ilyen maradj
Én keményen élek
De szelíden cselekszem
Síromban párnám vagy
Vess ágyat
Lefekszem
Ez egy óda a nőhöz
Az örök jelen időhöz
Ez egy óda hozzád
Te legszebb földi ország
A legszebb vallomás ez, amit Férfi egy Nőnek adhat. Mindig arra vágytam, hogy így szeressenek, de mindig túl irányító és túl türelmetlen voltam ahhoz, hogy ez így a maga valójában kiteljesedhessen. Emiatt sok dolgot veszítettem el, még a Kedvest is :) De önmagamat is. Viszont mert ez is én vagyok, vállalom ezeket. Az elveszített, feladott álmokat, az eltékozolt időt, a szenvedést mindent. Mert a döntéseim végül csak elvittek oda, ahol végső soron lennem kell, önmagamhoz. Az Élet olyan tanár, hogy hagyja a rosszat is, csak hogy tönkretehesse azt és miután lerombolta a rosszat, a helyébe csendesen odatesz valami mást, ami sokkal jobb nekünk.
Feladtam, hogy küzdjek ez ellen, hogy küzdjek önmagam, az érzéseim a vágyaim ellen. Egyszerűbb ha elfogadom a létezésüket, nem pedig irányítani akarok valamit, ami nem csak tőlem függ. Az ellenállás stresszt szül, a stressz félelmet a veszteségtől, a félelem pedig beszűkiti a látószöget. Pont, mint a játékban is, a cél meghatározza a lépéseket, szűk korlátokat szab és olyan terhet tesz ránk, hogy semmi mást nem látunk csupán a célt magát, ami olyan hatalmasra dagad, hogy végül rettegéssel tölt el. Nem csoda, ha ebbe bele lehet roppanni.
Nem a cél a fontos, hanem az út, az oda vezető apró lépések tudatosítása. Egyszerre csak egy lépést lehet úgy is tenni. Azt gondolom önmagamnak teszek jót azzal, hogy hagyom hogy az életem történjen, legyen úgy, ahogy lennie kell és ha vágyok is, az Élet majd megadja, ha az a hasznomra van.
Felszabadulni valami alól, ami már csak nyomasztott, ami már csak bántott, tépett, karcolt és ölt legbelül olyan, mint amikor a főnix ég el és teremti magát újra. :) Ez a fránya madár kell nekem :D...
2012. január 20., péntek
Korlátok nélkül...?
Az ego hatalmas imposztor :). Úgy és ott tud átverni, belerángatni, összezavarni, ahol a leggyengébb az ember. A vágyain, az érzésein, a hitén keresztül. Minél intelligensebb valaki, annál kacifántosabb módon tudja önmagát áltatni, becsapni az ego révén.
Életemben eddig talán kétszer éltem meg azt felemelő pillanatot, hogy felszabadítottam önmagam az egóm által szabott korlátok alól. Amik ugye valójában csak illúziók. Az van, ami igaz és az az igaz, ami van. Ez az alapbölcsesség azt hiszem, fel fog rám kerülni tetoválás formájában egy főnix kíséretében, mert olyan igazság, - és nap mint nap döbbent rá a erre az igazságra, felismertetve velem a most és a pillanat jelentőségét - hogy amikor először felfogtam mit jelent, elbőgtem magam... Egyben hozzá is segített felismernem azt, amiről korábban már írtam, amit a barátnőm hónapokig magyarázott nekem, de ami csak akkor jutott el a tudatomig, amikor saját magam is a számba vettem a falatot és megéreztem az ízét.
Felismerésem nyomán elégedetlenség, majd düh és harag született előbb helyeztem vélt külső okozója ellen, később saját magam ellen. Megéltem, kiéltem ezt a dühöt, utat engedtem a haragomnak és hagytam, hogy hozzá segítsen döntésekhez, helyzetek felismeréséhez, végső soron önmagam felismeréséhez. Rájöttem, én magam tehetek arról, amibe keveredtem. Leginkább... De mivel minden helyzet kétesélyes, a másik fél ugyanolyan hibás benne. Teremtettünk egy helyzetet, ami akár kellemes és jó is lehetett volna, kölcsönös, felnőtt és élvezhető szeretői viszonyként, amiben a vágy, a kémia, a vonzalom dominált. De... :) az ego, mint olyan, azonnal irányítani akar, s így természetesen akcióba lépett. Előbb a Kedves variált az általa felállított szabályokon, aztán én, próbálva alkalmazkodni saját magam számára elfogadhatóvá tenni azokat. Darabig jól ment minden, de időről időre feltört, felforrt bennem az ellenállás. Mert adtam én; lelkesen még ha minden téren a szar alján is vagyok hitemben, érzelmekben, de önmagamnak akartam esélyt adni arra, hogy tisztességesen csinálom. Élveztem nagyon is, de ha én kértem bármit is, vagy az igényeimet említettem, folyton falakba, kifogásokba ütköztem. Ez persze kreatívvá teszi az ember lányát. El is gondolkodtatja, és én a dacom révén hatalmas felismerésekre jutottam, egyben óriási korlátokat, mit korlátokat falakat húztam magam köré, hogy a Kínai Nagy Fal kutyafüle volt ahhoz képest.
Felismeréseim nem csak önmagam felé bontakoztak ki, a Kedves reakciót, okait éppen úgy felismertem és meg is értem őket, őbenne felismerve, meglátva a saját hibáimat. Nem is haragszom értük, hiszen mindenki úgy védi magát, a kis világát, ahogy tudja. Ő sem tett másként. :) Nem hibáztatom érte. De ez a fent említett alap igazság hozzásegített engem ahhoz, hogy felismerjem függővé tettem magam tőle. Függővé tett ő maga is engem azzal, hogy elérhetetlené tette magát a számomra és az általa felajánlottak közül kizárólag a szexre koncentrált. Szóval bele kerültem/tünk egy egyoldalú, nárcisztikus, szexfüggő viszonyba; a kellemes és kölcsönös, felnőtt szeretői viszony helyett. Tegnap még csúnyán, hőbörögve, tombolva, sakál mód kommunikáltam le a Kedves felé nemtetszésemet. De ma reggel a szívemre hallgatva, kulturáltan, felnőtt nő módjára egyben megbocsájtva is neki kiadtam az útját. Mert nem vagyok függő. Senkitől és semmitől, akkor már kizárólag önmagamtól.
Életemben harmadszor tudtam nemet mondani valakinek, aki nagyon sokat jelent nekem. Nem tudom, hogy ez a vágy iránta, ez a szenvedély az, hogy feltétel nélkül tudtam volna őt elfogadni, ha akarta volna; megszűnik e valaha is. Mióta ismerem és mióta először voltunk ilyen viszonyban nem szűnt meg a vágy iránta, de akkor nem is én léptem ki. De nem is számít ez. Ha meg is marad, azt el tudom mondani, hogy az életemben volt egy FÉRFI, aki számomra a FÉRFI volt, aki mellett NŐnek éreztem magam, aki minden tekintetben megfelelt a számomra és akiért olyan lépésekre és döntésekre voltam/lettem volna képes, amit se másért, se magamért nem tettem volna meg korábban. Akit szeretni mertem volna, odaadva magam neki, és akinek még a családot is meg tudtam volna adni.
Örülök, hogy ezt átélhettem, hogy a szeretkezéseink során olyan boldogságot, szabadságot éltem meg az itt és mostban, amit más mellett nem tapasztaltam. Hálás vagyok neki ezért. Bízom benne, hogy megtalálja az önmagához vezető utat; bízom abban, hogy megtalálja a nőt, akiért képes lesz feladni a félelmeit és merni fog hallgatni a szívére, ahogy én is mertem őmellette. Kívánom, hogy egyszer élje át azt a csodát, amit én mellette számtalanszor :) Egyben ezt kívánom magamnak is, és elfogadom, hogy majd lesz valahogy az élet elrendez mindent. Csak azt tudom, hogy belül most azt érzem, jó lesz ez így. Olyan lépést tudtam tenni önmagamért, amit korábban nem. Sok időmbe telt. Hosszú évekbe, elveszítettem közben az álmaimat, az időmet, de nem számít. Nyertem is, önmagamat, és ez a lényeg. :)
Életemben eddig talán kétszer éltem meg azt felemelő pillanatot, hogy felszabadítottam önmagam az egóm által szabott korlátok alól. Amik ugye valójában csak illúziók. Az van, ami igaz és az az igaz, ami van. Ez az alapbölcsesség azt hiszem, fel fog rám kerülni tetoválás formájában egy főnix kíséretében, mert olyan igazság, - és nap mint nap döbbent rá a erre az igazságra, felismertetve velem a most és a pillanat jelentőségét - hogy amikor először felfogtam mit jelent, elbőgtem magam... Egyben hozzá is segített felismernem azt, amiről korábban már írtam, amit a barátnőm hónapokig magyarázott nekem, de ami csak akkor jutott el a tudatomig, amikor saját magam is a számba vettem a falatot és megéreztem az ízét.
Felismerésem nyomán elégedetlenség, majd düh és harag született előbb helyeztem vélt külső okozója ellen, később saját magam ellen. Megéltem, kiéltem ezt a dühöt, utat engedtem a haragomnak és hagytam, hogy hozzá segítsen döntésekhez, helyzetek felismeréséhez, végső soron önmagam felismeréséhez. Rájöttem, én magam tehetek arról, amibe keveredtem. Leginkább... De mivel minden helyzet kétesélyes, a másik fél ugyanolyan hibás benne. Teremtettünk egy helyzetet, ami akár kellemes és jó is lehetett volna, kölcsönös, felnőtt és élvezhető szeretői viszonyként, amiben a vágy, a kémia, a vonzalom dominált. De... :) az ego, mint olyan, azonnal irányítani akar, s így természetesen akcióba lépett. Előbb a Kedves variált az általa felállított szabályokon, aztán én, próbálva alkalmazkodni saját magam számára elfogadhatóvá tenni azokat. Darabig jól ment minden, de időről időre feltört, felforrt bennem az ellenállás. Mert adtam én; lelkesen még ha minden téren a szar alján is vagyok hitemben, érzelmekben, de önmagamnak akartam esélyt adni arra, hogy tisztességesen csinálom. Élveztem nagyon is, de ha én kértem bármit is, vagy az igényeimet említettem, folyton falakba, kifogásokba ütköztem. Ez persze kreatívvá teszi az ember lányát. El is gondolkodtatja, és én a dacom révén hatalmas felismerésekre jutottam, egyben óriási korlátokat, mit korlátokat falakat húztam magam köré, hogy a Kínai Nagy Fal kutyafüle volt ahhoz képest.
Felismeréseim nem csak önmagam felé bontakoztak ki, a Kedves reakciót, okait éppen úgy felismertem és meg is értem őket, őbenne felismerve, meglátva a saját hibáimat. Nem is haragszom értük, hiszen mindenki úgy védi magát, a kis világát, ahogy tudja. Ő sem tett másként. :) Nem hibáztatom érte. De ez a fent említett alap igazság hozzásegített engem ahhoz, hogy felismerjem függővé tettem magam tőle. Függővé tett ő maga is engem azzal, hogy elérhetetlené tette magát a számomra és az általa felajánlottak közül kizárólag a szexre koncentrált. Szóval bele kerültem/tünk egy egyoldalú, nárcisztikus, szexfüggő viszonyba; a kellemes és kölcsönös, felnőtt szeretői viszony helyett. Tegnap még csúnyán, hőbörögve, tombolva, sakál mód kommunikáltam le a Kedves felé nemtetszésemet. De ma reggel a szívemre hallgatva, kulturáltan, felnőtt nő módjára egyben megbocsájtva is neki kiadtam az útját. Mert nem vagyok függő. Senkitől és semmitől, akkor már kizárólag önmagamtól.
Életemben harmadszor tudtam nemet mondani valakinek, aki nagyon sokat jelent nekem. Nem tudom, hogy ez a vágy iránta, ez a szenvedély az, hogy feltétel nélkül tudtam volna őt elfogadni, ha akarta volna; megszűnik e valaha is. Mióta ismerem és mióta először voltunk ilyen viszonyban nem szűnt meg a vágy iránta, de akkor nem is én léptem ki. De nem is számít ez. Ha meg is marad, azt el tudom mondani, hogy az életemben volt egy FÉRFI, aki számomra a FÉRFI volt, aki mellett NŐnek éreztem magam, aki minden tekintetben megfelelt a számomra és akiért olyan lépésekre és döntésekre voltam/lettem volna képes, amit se másért, se magamért nem tettem volna meg korábban. Akit szeretni mertem volna, odaadva magam neki, és akinek még a családot is meg tudtam volna adni.
Örülök, hogy ezt átélhettem, hogy a szeretkezéseink során olyan boldogságot, szabadságot éltem meg az itt és mostban, amit más mellett nem tapasztaltam. Hálás vagyok neki ezért. Bízom benne, hogy megtalálja az önmagához vezető utat; bízom abban, hogy megtalálja a nőt, akiért képes lesz feladni a félelmeit és merni fog hallgatni a szívére, ahogy én is mertem őmellette. Kívánom, hogy egyszer élje át azt a csodát, amit én mellette számtalanszor :) Egyben ezt kívánom magamnak is, és elfogadom, hogy majd lesz valahogy az élet elrendez mindent. Csak azt tudom, hogy belül most azt érzem, jó lesz ez így. Olyan lépést tudtam tenni önmagamért, amit korábban nem. Sok időmbe telt. Hosszú évekbe, elveszítettem közben az álmaimat, az időmet, de nem számít. Nyertem is, önmagamat, és ez a lényeg. :)
2012. január 18., szerda
A kerék tovább gördül...
Legutóbb azt írtam, döntést hoztam jelenlegi helyzetemet illetően. Ma pedig büszke vagyok magamra, mert ehhez hű tudtam maradni. Innentől que sera, sera... De én érek magamnak annyit, hogy ne egy fárasztó hétköznap után összecsapott éjszaka legyek egy kapkodós reggellel... Lehet egoistán hangzik ez, de úgy gondolom eljött az a pont, amikor nem elégít ki a fent említett nesze semmi fogd meg jól állapot.
2012. január 16., hétfő
Mr. EgyKét...
Nem itt most nem a RockAndRolla című Guy Ritchie alkotás Gerry Butler által megformált karakteréről van szó. EgyKét Há... új év, új helyen az iroda, ideje nekem is újra indulni, rebootolni magam. Kezembe akadt A.J. Christian Mit keres Isten a nappalimban című könyve. És a sorokat olvasva fogtam fel, amit a barátnőm hónapokon át próbált velem megértetni, de én lévén elég makacs, önfejű nyilas a fülemnél tovább nem engedtem a dolgokat. Bevallom nőiesen elszégyelltem magam. Szégyenlem, hogy a barátnőm az idejét szánta rám, sokszor órákon át próbálva velem megértetni azt az egyszerű tényt, hogy minden dolog, ami velem történik, miattam van. Mindenki a maga kis világában él, a maga kis világát teremti meg és a maga korlátaival fogja fel azt. Pedig a korlátok csak illúziók. Mert az az igaz, ami van és az van, ami igaz. Hogy ez milyen egyszerű tény! És én milyen süket és vak voltam erre eddig, mert bármi lehet, bármi megtörténhet, ha hagyom magamnak, és merek hallgatni a szívemre. Mást meg nem befolyásolhatok, hiszen az, ami számára van neki az a tökéletes és az igaz, azt fogja fel, azt érti meg. Én pedig hogy is változtathatnék ezen, az csak az én kis egóm buta kis akarata lenne...
Szóval újra kezdés, korlátok lerombolása melynek első lépése, hogy feloldoztam magam az utóbbi három hónap eseményei alól, felszámolva az engem még ahhoz kötő dolgokat. Úgy mint emailek, mondandók, tárolt smsek. Mert ezek lekötnek valakihez, aki pedig nem akar tőlem semmi olyat. Gyakorlati megvalósítást igen, de érzelmeket nem. Mert az veszélyes :) De nekem meg ez kevés, úgyhogy ideje lépnem.
EgyKét Há, akkor az első lépés azt hiszem meg is volt...
Szóval újra kezdés, korlátok lerombolása melynek első lépése, hogy feloldoztam magam az utóbbi három hónap eseményei alól, felszámolva az engem még ahhoz kötő dolgokat. Úgy mint emailek, mondandók, tárolt smsek. Mert ezek lekötnek valakihez, aki pedig nem akar tőlem semmi olyat. Gyakorlati megvalósítást igen, de érzelmeket nem. Mert az veszélyes :) De nekem meg ez kevés, úgyhogy ideje lépnem.
EgyKét Há, akkor az első lépés azt hiszem meg is volt...
2012. január 2., hétfő
Új évi fogadalmak...
Először is Mindenkinek Boldog Új Esztendőt! Legalább is boldogabbat, mint a tavalyi. Az enyém azzal indult, hogy cserben hagyott a kissárkányom :D vagyis a Sárkány évében a kis zöld sárkányom négy keréken. Pedig a Mi Autónk! De hát koros a drága, pont annyi idős, ahány évente váltanak a Kínai állatövi jegyek. Aztán a telefonom. Frissítésre éhezett egy ideje, de persze semmi számot nem mentett le se a simre, se az sdre. Szívás... De idén ezek legyenek a lenagyobb bajaim.
Bevallom, soha nem voltam híve a fogadkozásoknak. Azon egyszerű oknál fogva, hogy soha nem voltam igazán képes betartani azokat. Talán mert soha nem szívből jöttek. De idén egyvalamit elhatároztam, csak mert ez sose csapott be tavaly. Igyekszem hallgatni a szívemre és a testemre. Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld, ahogy Yoda mester is mondaná. Igaza lenne... Elhatároztam, hogy visszatérek a főzéshez is, és igyekszem spórolni majd, dehát ezek nem tudom megmaranak e. Majd elváli. Alapjában az idei év, lesz ahogy lesz. Veszíteni mit veszítek azzal, ha hagyom történni a dolgokat? Azt hiszem semmit...
Bevallom, soha nem voltam híve a fogadkozásoknak. Azon egyszerű oknál fogva, hogy soha nem voltam igazán képes betartani azokat. Talán mert soha nem szívből jöttek. De idén egyvalamit elhatároztam, csak mert ez sose csapott be tavaly. Igyekszem hallgatni a szívemre és a testemre. Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld, ahogy Yoda mester is mondaná. Igaza lenne... Elhatároztam, hogy visszatérek a főzéshez is, és igyekszem spórolni majd, dehát ezek nem tudom megmaranak e. Majd elváli. Alapjában az idei év, lesz ahogy lesz. Veszíteni mit veszítek azzal, ha hagyom történni a dolgokat? Azt hiszem semmit...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)