Akkor ha kérsz, kapsz is. Mégha ez a szöveg eredetileg másról is szólt, nekem akkor is a bennem dúló vihart csengi vissza. Ez tart még itt... Hogy menni könnyű, bármiből. Kapcsolatból az élettől. Menni könnyű, ahhoz kell erő, mersz és bátorság, hogy maradni tudjon az ember és kitartani türelemmel. Tanulni elfogadni azt, amit kap, akármilyen kicsi is az. Maradni....
Ákos, Nézz szembe vele
Hazug itt a tél
Folyton a tavaszról beszél
De közben süvít csak a szél
Itt nyomorít a nyár
A tüze mindent felzabál
Az ember enyhet nem talál
Itt nem közös az ég
Nem csoda, ha nincsen közösség
És minden álmot fog a fék
Elmenni innen messzire
Nem lenne válasz semmire
Nem lehetsz gyenge ennyire
Feledni és feladni kész
Veled lesz úgyis az egész
Innen akármerre mész
Maradni igazán merész
Állj meg és nézz szembe vele
Hiába minden szentbeszéd
Ha süket egy egész nemzedék
Jó volna, ha magadon kezdenéd
Nézz csak szembe a korral
Amelyik mindig bosszút forral
Egymást őrli minden oldal
Elmenni innen messzire
Nem lenne válasz semmire
Nem lehetsz gyenge ennyire
Feledni és feladni kész
Veled lesz úgyis az egész
Innen akármerre mész
Maradni igazán merész
Állj meg és nézz szembe vele
Csak annyit mondok, hogy nagy néha gondolkodj
Ha sokat zörgetsz az ördög ajtaján
Egyszer kinyitja neked majd talán
Öröme fájdalom
A szava bánt nagyon
Vigyora biztos gyilkos és kaján
Minden bilincsed éget
Évek szítják a feszültséget
Ne tévedj
Ha választhatsz
Akkor válaszd azt
Aki már rég kiválasztott téged
Ne menekülj el, csak ezt ne
Tudod, hogy létezik éteri eszme
Ha az ostobát
Játszanád most tovább
Maradék hited is odaveszne
2011. december 30., péntek
2011. december 28., szerda
Év vége felé...
Idén munkában töltött utolsó napom kimerítőbb volt, mint eddig bármikor. Küzdöttem. Saját magammal, az emberekkel, de miért? Végtére is számít az? Azt hiszem nem. Ami számít, hogy még élek. :) Hogy a Sárkány Éve mit hoz, azt csak a Sárkány tudja, amit a lábamon is tekereg. Talán felismeri magát és hozzám törleszkedik kicsit, hogy megmelegedjék. Talán hoz egy kis életet is, egy kis erőt és tüzet magából. Folyamatosan fakadok fel, mint a gennyedző seb. Segítséggel ugyan, de rá vagyok kényszerülve, kényszerítve, hogy foglalkozzam önmagammal. Hálás vagyok a barátnőimnek, akik onlány ugyan, de kíméletlenül visszapofoznak önmagamhoz. Halogattam, és halogatnám a lépéseket, mert félek. Félek belemenni az ismeretlenbe, feladni egy érzést, feladni azt a nőt, akit ki tudott hozni belőlem a régi új kedves. Az a régi új, aki úgy tűnik ismét csak régi lesz. Nehéz és fáj ezt feladni, ezt a pillantban létezni tudó, önmagát maximálisan elfogadó és elégedett nőt, aki mellette lettem. Mert az ujja arra bizonyos gombra illik, ahogy mindene passzol hozzám. Amikor az ember lánya megleli a számára minden téren elfogadható és megfelelő partnert, aki viszont őt nem akarja, az igen nagy csalódás. Jobban fáj, mint a házasságom elvesztése. Ember küzdj és bízva bízzál - ahogy Madách is mondta, de mi végre bízzak, és miért küzdjek. Magamért, mondaná a barátnőm. Igen, magamért... Azt hiszem ezt kell igazán megtanulnom. Önmagamat elfogadni, ha már fel kell adnom, akire vágytam...
Idén nem valószínű, hogy írok még. Kívánok mindenkinek boldogabb, sikeresebb és jobb új esztendőt. Csínján a fogadalmakkal! Én nem fogadkozom, csak igyekszem a szívemre többet hallgatni és megpróbálok nem félni. Mindenkinek minden jót kívánok! Majd jövőre folytatom :)
Idén nem valószínű, hogy írok még. Kívánok mindenkinek boldogabb, sikeresebb és jobb új esztendőt. Csínján a fogadalmakkal! Én nem fogadkozom, csak igyekszem a szívemre többet hallgatni és megpróbálok nem félni. Mindenkinek minden jót kívánok! Majd jövőre folytatom :)
2011. december 19., hétfő
Kis karácsony Nagy Karácsony...
Az első évem, az első karácsonyom 9 év után, amiben magam leszek. Na jó annyira nem magam, mert itt lesz a macska és én is magamnak, de önmagamon kívül senkivel nem tudom megosztani. Bár, mit is? Hangulat és várakozás nélkül, miről szól a karácsony? Megbocsátásról? Újra kezdésről? Családról? Szerettekről? Bevallom, fogalmam sincs. Talán akkor fogom megérteni, ha gyerkőcöm lesz, ha lesz.
Nem érzem jól magam, mert félek, félek attól, hogy így marad félek, hogy a pillanatok, amiket megosztanék, csupán pillanatok maradnak és csak nekem. Egy barátom azt mondta elengedni annyit tesz, mint megengedni az Életnek, hogy legyen bármi is az nekem lesz jó, mégpedig pont úgy, ahogy történni fog. Mert bárhogy lesz is, az engem szolgál majd. Belátom, eddig így volt. Minden, ami történt minden, amit kaptam, akár kárpótlásul, akár okulásból is, de arra felé terelt, hogy önmagamhoz térjek vissza. Önmagamhoz, akitől a legjobban rettegek. Érdekes volt erre rájönnöm, de az hiszem kellett is. Nos, fogalmam sincs mi lesz. Nem tudom, hogy alakul az életem, de talán nem is fontos tudonom. Lesz, ahogy lesz történjék bármi is, úgy lesz a jó nekem, mert arra lesz szükségem.
Hálás vagyok az elmúlt időkért, hálás vagyok az elmúlt kapcsolatokért, a házasságomért is bár az tönkrement és minden pillanatért, amit az utóbbi hónapokban átélhettem. Hálás vagyok azokért, akik mellettem álltak, és még mellettem állnak, hálás vagyok a barátaimért, a szüleimnek, az Anyósomnak, akire felnézek. Hálás vagyok azért, hogy itt lehetek, hogy egyáltalán élhetek, hogy tapasztalhatok és tanulhatom önmagam. És hálás vagyok azért, hogy szerethettem, és szerettek bízom benne, hogy ebből még részesülök, mert végtére is miről szól az élet, szeretni és szeretve lenni. Hogy önmagam képes vagyok e szeretni feltétel nélkül? Hogy képes vagyok e elfogadni azt, hogy tökéletlen és gyarló módon bukdácsolom végig az életem? Hogy tudom e azt modnani magamnak semmi baj, én nem haragszom rád megértelek, mert félsz? Azt hiszem igen. És hogy mire vágyom egy kapcsolattól, és egyben önmagamtól a kapcsolatban? Beszélgetésre, figyelemere, tiszteletre, kényeztetésre és ha a kémia is működik a bizalom és a vonazalom elegyeként, akkor hosszú és kellemes együttlétekre, amiben mind az öt érzékemmel adhatok és kaphatok az itt és mostban. És ha ez jól működik akkor arra vágyom, hogy adhassak, önmagamnak, a másiknak magamból. És ha az Ég is úgy akarja, akkor életet is adhassak.
Kis ömlengésem most lezárom, és kívánom, hogy mindenki vágya teljesüljék, hogy az Élet mindenkienk ott és azt adja meg, amire a legnagyobb szüksége van ahhoz, hogy önmaga tudjon maradni.
Békés boldog ünnepeket, szeretetet és nyugalmat. Hogy mindezt azokkal és ott tölthessétek, akikkel lenni szeretnétek, legyen ez a család, a kedves vagy bármi és bárhol másutt. A legjobbakat!
Nem érzem jól magam, mert félek, félek attól, hogy így marad félek, hogy a pillanatok, amiket megosztanék, csupán pillanatok maradnak és csak nekem. Egy barátom azt mondta elengedni annyit tesz, mint megengedni az Életnek, hogy legyen bármi is az nekem lesz jó, mégpedig pont úgy, ahogy történni fog. Mert bárhogy lesz is, az engem szolgál majd. Belátom, eddig így volt. Minden, ami történt minden, amit kaptam, akár kárpótlásul, akár okulásból is, de arra felé terelt, hogy önmagamhoz térjek vissza. Önmagamhoz, akitől a legjobban rettegek. Érdekes volt erre rájönnöm, de az hiszem kellett is. Nos, fogalmam sincs mi lesz. Nem tudom, hogy alakul az életem, de talán nem is fontos tudonom. Lesz, ahogy lesz történjék bármi is, úgy lesz a jó nekem, mert arra lesz szükségem.
Hálás vagyok az elmúlt időkért, hálás vagyok az elmúlt kapcsolatokért, a házasságomért is bár az tönkrement és minden pillanatért, amit az utóbbi hónapokban átélhettem. Hálás vagyok azokért, akik mellettem álltak, és még mellettem állnak, hálás vagyok a barátaimért, a szüleimnek, az Anyósomnak, akire felnézek. Hálás vagyok azért, hogy itt lehetek, hogy egyáltalán élhetek, hogy tapasztalhatok és tanulhatom önmagam. És hálás vagyok azért, hogy szerethettem, és szerettek bízom benne, hogy ebből még részesülök, mert végtére is miről szól az élet, szeretni és szeretve lenni. Hogy önmagam képes vagyok e szeretni feltétel nélkül? Hogy képes vagyok e elfogadni azt, hogy tökéletlen és gyarló módon bukdácsolom végig az életem? Hogy tudom e azt modnani magamnak semmi baj, én nem haragszom rád megértelek, mert félsz? Azt hiszem igen. És hogy mire vágyom egy kapcsolattól, és egyben önmagamtól a kapcsolatban? Beszélgetésre, figyelemere, tiszteletre, kényeztetésre és ha a kémia is működik a bizalom és a vonazalom elegyeként, akkor hosszú és kellemes együttlétekre, amiben mind az öt érzékemmel adhatok és kaphatok az itt és mostban. És ha ez jól működik akkor arra vágyom, hogy adhassak, önmagamnak, a másiknak magamból. És ha az Ég is úgy akarja, akkor életet is adhassak.
Kis ömlengésem most lezárom, és kívánom, hogy mindenki vágya teljesüljék, hogy az Élet mindenkienk ott és azt adja meg, amire a legnagyobb szüksége van ahhoz, hogy önmaga tudjon maradni.
Békés boldog ünnepeket, szeretetet és nyugalmat. Hogy mindezt azokkal és ott tölthessétek, akikkel lenni szeretnétek, legyen ez a család, a kedves vagy bármi és bárhol másutt. A legjobbakat!
2011. december 5., hétfő
Magyarázat...
Kedves Mindenki! (aki olvassa)
Nem azért postolgatok itten dalszövegeket, videjókkal, mert unatkozom :) Ezúton kérek elnézést, ha nem ilyenekre számítottatok, de nekem ezek a szövegek most nagyon kifejező értékűek. Azon időszakon, amin vergődöm át magam, súlyos leckék árán, ezek a szövegek, dalok segítettek még a barátokon kívül. Fogok mást is postolni ígérem, mesélni is fogok, de egyelőre ehhez még idő kell.
Most Polyák Lilla Itt és Mostja él bennem a legjobban a kapcsán, amit érzek az illető iránt. Ahogy a barátnőm mondta, vagy így fogom lezárni, vagy így fogom kiszenvedni, hogy együtt legyünk. Áment rá, mert én is ugyanezt érzem.
Akkor mindenkinek a legjobbakat a következőig.
Tora
Nem azért postolgatok itten dalszövegeket, videjókkal, mert unatkozom :) Ezúton kérek elnézést, ha nem ilyenekre számítottatok, de nekem ezek a szövegek most nagyon kifejező értékűek. Azon időszakon, amin vergődöm át magam, súlyos leckék árán, ezek a szövegek, dalok segítettek még a barátokon kívül. Fogok mást is postolni ígérem, mesélni is fogok, de egyelőre ehhez még idő kell.
Most Polyák Lilla Itt és Mostja él bennem a legjobban a kapcsán, amit érzek az illető iránt. Ahogy a barátnőm mondta, vagy így fogom lezárni, vagy így fogom kiszenvedni, hogy együtt legyünk. Áment rá, mert én is ugyanezt érzem.
Akkor mindenkinek a legjobbakat a következőig.
Tora
Polyák Lilla - Itt és Most
Meddig él a régen várt csodám veled?
Gyönyörű még, amíg csend van benned.
Hát menj, ha hív a szó, mi szívedig hatol
S ereje így, kilök a pillanatból.
Nem az arc, nem a hang, nem a kéz
Mi fáj, ha holnap nincs itt már.
Ez a perc, ez a nap, ez az év,
Mit elszalasztottál.
Van-e olyan szép a messzeség,
Hogy ne legyen az túl nagy veszteség,
Mit ellopsz, mit eldobsz,
Ami itt és most még benned él.
Van-e olyan kín, mit át nem élsz,
Ha valamire várva elcserélsz,
Nincs máshol, nincs máskor,
Mert csak itt és most van jól.
Nem a csend, nem a zaj, nem a fény,
Mi fáj, ha másról szól.
Ez a perc, ez a nap, ez az év,
Mi nincs tovább, mert itt és most van jól.
Várni rád nem nagy áldozat nekem,
Egy életen át köti a vágy a lelkem.
Csak az fogy el, mit együtt végig élhetnénk,
És sose leszünk, akik együtt lennénk.
Nem az arc, nem a hang, nem a kéz
Mi fáj, ha holnap nincs itt már.
Ez a perc, ez a nap, ez az év,
Mit elszalasztottál.
Van-e olyan szép a messzeség,
Hogy ne legyen az túl nagy veszteség,
Mit ellopsz, mit eldobsz,
Ami itt és most még benned él.
Van-e olyan kín, mit át nem élsz,
Ha valamire várva elcserélsz,
Nincs máshol, nincs máskor,
Mert csak itt és most van jól.
Van erőd, hogy eltaszítsd.
S örök vágy, hogy újra hívd.
Mi marad, ha távol járok
Minden álmunkból, mi itt és most van jól.
Csak itt és most van jól.
Éld tovább! Éld tovább! Tényleg rólunk szól!
Ez a perc, ez a nap, ez az év,
De csak itt és most van jól!
Éld tovább! Éld tovább! Rólad s rólam szól!
Ez a perc, ez a nap, ez az év,
Csak itt és most van jól!
Van-e olyan szép a messzeség,
Hogy ne legyen az túl nagy veszteség,
Mit ellopsz, mit eldobsz,
Ami itt és most még benned él.
Van-e olyan kín, mit át nem élsz,
Ha valamire várva elcserélsz,
Nincs máshol, nincs máskor,
Mert csak itt és most van jól.
Itt és most van jól.
2011. december 4., vasárnap
Ákos - Érintő
Bársonyos, tiszta és hideg,
Az égbolt felettünk remeg,
Sok bámész csillag minket néz,
Az ember alig érti meg.
Kábán, vakon, részegen,
Futunk át az életen,
A félelem hajt, mint a szélvész.
A vágyak sorban állnak,
Vége lesz hamar a bálnak,
Oh bárcsak érinthetnél!
Ne kérd, hogy: lassan a testtel!
Ne súgd, hogy: most ne siesd el!
Oh, bárcsak érinthetném!
Bár minden egész eltörött,
Létezik IGAZ és ÖRÖK!
De jól vigyázz, ha gondolsz rá,
Az ördög rögtön felröhög.
A virághabos fák alatt,
Ölelkezik két pillanat,
Elillanunk, elomlunk porrá.
A vágyak sorban állnak,
Vége lesz hamar a bálnak,
Oh, bárcsak érinthetnél!
Ne kérd, hogy: lassan a testtel!
Ne súgd, hogy: most ne siesd el!
Oh, bárcsak érinthetném!
Akad, aki érti mit jelent,
Hogy a húr csak megfeszülve zeng,
Akad, aki érti mit jelent,
Hogy az a húr csak megfeszülve zeng!
(A vágyak sorban állnak,
Vége lesz hamar a bálnak,
Oh, bárcsak érinthetnél!
Ne kérd, hogy: lassan a testtel!
Ne súgd, hogy: most ne siesd el!
Oh, bárcsak érinthetném!)
Az égbolt felettünk remeg,
Sok bámész csillag minket néz,
Az ember alig érti meg.
Kábán, vakon, részegen,
Futunk át az életen,
A félelem hajt, mint a szélvész.
A vágyak sorban állnak,
Vége lesz hamar a bálnak,
Oh bárcsak érinthetnél!
Ne kérd, hogy: lassan a testtel!
Ne súgd, hogy: most ne siesd el!
Oh, bárcsak érinthetném!
Bár minden egész eltörött,
Létezik IGAZ és ÖRÖK!
De jól vigyázz, ha gondolsz rá,
Az ördög rögtön felröhög.
A virághabos fák alatt,
Ölelkezik két pillanat,
Elillanunk, elomlunk porrá.
A vágyak sorban állnak,
Vége lesz hamar a bálnak,
Oh, bárcsak érinthetnél!
Ne kérd, hogy: lassan a testtel!
Ne súgd, hogy: most ne siesd el!
Oh, bárcsak érinthetném!
Akad, aki érti mit jelent,
Hogy a húr csak megfeszülve zeng,
Akad, aki érti mit jelent,
Hogy az a húr csak megfeszülve zeng!
(A vágyak sorban állnak,
Vége lesz hamar a bálnak,
Oh, bárcsak érinthetnél!
Ne kérd, hogy: lassan a testtel!
Ne súgd, hogy: most ne siesd el!
Oh, bárcsak érinthetném!)
2011. november 28., hétfő
Soro, soro...
Vagyis sajnálom azt hiszem, Japánul.... Eltűntem, és oka volt, van, de nem álltam meg a keresésben az úton. Egyet előre, kettőt hátra, mint a béna gyerek a mankóval (nem rosszindulat). De találtam egy könyvet :) na jó többet is hála a bartnőmnek, de a linken elindulva, amit küldött, ráleltem egyre. Gerald G. Jampolsky: A szeretet tanítása Csak szeretni taníts, ez a címe. A Csodák Könyvére alapoz. Szeretnék ebből idézni, mert úgy érzem olysmire találtam, ami elemeien, zsigerien érint. Mindjárt az első fejezetben van:
" Csak egyetlen leckét kell megtanulni. Azt az egyet azonban el lehet mondani sokféleképpen. A sok közül az egyik, amelyet én személy szerint különösen jelentőségteljesnek érzek, A Csodák Könyvéből való, és így hangzik:
A HÉT ALAPELV
Ha nem ítélkezünk, elengedjük a múltat, és jövőnket megszabadítjuk a félelemtől. Ha így teszünk, meglátjuk, hogy mindenki a tanítónk, és hogy minden pillanat újabb lehetőség a boldogságban, békében, szeretetben való gyarapodásra."
" Csak egyetlen leckét kell megtanulni. Azt az egyet azonban el lehet mondani sokféleképpen. A sok közül az egyik, amelyet én személy szerint különösen jelentőségteljesnek érzek, A Csodák Könyvéből való, és így hangzik:
Csak szeretetre taníts, mert szeretet vagy magad is.
Ez a megállapítás jelzi célunkat és az eszközt is, amelynek segítségével elérhetjük. Kimondja, hogy lényegünk a szeretet. Elmondja nekünk, hogyan ismerhetjük föl ezt minden kisebb és nagyobb nehézség ellenére: csak szeretetet adj, csak békére taníts, és saját biztonságod érdekében soha ne folyamodj támadáshoz. Ez az attitudinális gyógyítás legelső, általános alapelve."
És a folytatása még lényegre törőbb.
"Az alább következő néhány mondat összefoglalja mindazt, amit az attitudinális gyógyítás alapelveiből megsejtettem, mielőtt A Csodák Könyvével megismerkedtem volna.
Amikor az ember segít valaki máson, nem érez félelmet.
A félelem nem idéz elő pozitív változást. Segítő szándékkal félelmet kelteni: hiba.
Félelmeinket a gyerekek elől nem tudjuk eltitkolni.
Tudatunk tartalma hozzáférhető mindenki, különösen a gyermekek számára; egy bizonyos szinten minden tudat kommunikál az összes többivel.
Nem vagyunk testünkbe börtönözve, nem kötnek bennünket a tárgyi valóság korlátai.
A tudat, mivel élni akar, befolyásolni tudja a betegség lefolyását. Nem létezik visszafordíthatatlan folyamat.
Ha túl sokat foglalkozunk a múlttal, az megzavarja jelenbeli tudatunkat.
Minden helyzet, tűnjék bármily kellemetlennek, mindig szolgál tanulsággal.
Élményeinket belső céljaink határozzák meg. Nem vagyunk a külvilág tehetetlen áldozatai.
A szeretet létezik."
És a legfőbb lényeg, amit a könyv kibont. És amivel kezdek magam is egyet érteni, bár a tetteimben kevésbé türköződik még, és könnyen az agyára megyek a barátaimnak...
"...az attitudinális gyógyítás hét alapelve. Következésképpen gyógyulni annyi, mint megszabadulni a félelemtől. Ha azt tűzzük ki célul, hogy a testet változtatjuk meg, akkor megfeledkezünk arról: egyetlen célunk a belső béke megteremtése.
A HÉT ALAPELV
1. Az egészség: belső béke.
2. Létezésünk lényege a szeretet.
A szeretetnek pusztán anyagi ok nem lehet akadálya. Ennélfogva hiszünk abban, hogy a tudatnak nincsenek korlátai, nem létezik lehetetlen, és elvileg minden betegség megfordítható. És mivel a szeretet örök, a halálra sem kell félelemmel tekinteni.3. Adni annyi, mint kapni.
Ha figyelmünket arra összpontosítjuk, hogy adjunk, hogy eggyé váljunk a többiekkel, akkor a félelem megszűnik, és mi képesek leszünk elfogadni a gyógyítást önmagunk számára.4. Minden tudat összefügg.
Következésképpen minden gyógyítás öngyógyítás. Belső békénk magától átsugárzik a többiekre, ha önmagunk számára már sikerült elfogadnunk. Nincs jó vagy rossz viselkedés. Az egyetlen érvényes döntés a félelem és a szeretet közötti választás.7. Az igazi egészség és boldogság útja a megbocsátás.
5. Más idő nem létezik, csak a "most".
A fájdalom, a bánat, a depresszió, a bűntudat és a félelem összes többi formája eltűnik, ha a tudat a pillanat szeretetére és békéjére koncentrál.6. Döntéseinket úgy hozzuk, hogy a bennünk élő békevágyra hallgatunk.
2011. november 26., szombat
A Fénybe Nézz
Ember
Kelj fel
Tudod, hogy várnak Rád
Új dalt
Forralt
Benned, aki mindent lát
Szétfolyt
Ami rég volt
Mostanra senki sem értené
Kezdet
Végzet
Egyik sem rejtély már
Nyersebb
Verset
Már nem dalolhatnál
Nincsen más, csak a hit és a dac
A tiéd csak az marad, amit másoknak adsz
Mindig a fénybe nézz
Mert szebbet még soha nem láttál
Biztos a fénybe érsz
Ha fel tudsz állni, mikor elbuktál
Még bírnod kell
Nem felejtheted el
Hogy az a nyughatatlan szív
Lobog benned
Éltet
A lélek
De közben a vágy eléget
A tenger
Egyszer elnyel
De hagyj itt egy szép emléket
Nincs is más, csak egyetlen dal
Amit mindenhová hordasz magaddal
Mindig a fénybe nézz
Mert szebbet még soha nem láttál
Biztos a fénybe érsz
Ha fel tudsz állni, mikor elbuktál
Még bírnod kell
Nem felejtheted el
Hogy az a nyughatatlan szív
Lobog benned
Kelj fel
Tudod, hogy várnak Rád
Új dalt
Forralt
Benned, aki mindent lát
Szétfolyt
Ami rég volt
Mostanra senki sem értené
Kezdet
Végzet
Egyik sem rejtély már
Nyersebb
Verset
Már nem dalolhatnál
Nincsen más, csak a hit és a dac
A tiéd csak az marad, amit másoknak adsz
Mindig a fénybe nézz
Mert szebbet még soha nem láttál
Biztos a fénybe érsz
Ha fel tudsz állni, mikor elbuktál
Még bírnod kell
Nem felejtheted el
Hogy az a nyughatatlan szív
Lobog benned
Éltet
A lélek
De közben a vágy eléget
A tenger
Egyszer elnyel
De hagyj itt egy szép emléket
Nincs is más, csak egyetlen dal
Amit mindenhová hordasz magaddal
Mindig a fénybe nézz
Mert szebbet még soha nem láttál
Biztos a fénybe érsz
Ha fel tudsz állni, mikor elbuktál
Még bírnod kell
Nem felejtheted el
Hogy az a nyughatatlan szív
Lobog benned
2011. november 11., péntek
A belső szabadság élménye…
Történt egyszer egy napon, talán egy éve is már, hogy rádöbbentem mitől vágom el magam, ráadásul tudatosan. Ezt az élményt egy időre elfelejtettem, de a napokban egy másik kapcsán előjött.
Akkor még az foglalkoztatott, hogy a férjem el akar költözni, hogy vidéken dolgozhasson; ahogy ő okoskodott azért, hogy így többet keressen és több maradna nekünk. Én ezt nem vontam kétségbe, csak a félelmeimtől vezérelve láttam, milyen árat kéne ezért fizetnem. Magamra lennék teljesen hagyva, nem látnám csak hétvégeken (vagy akkor se), a babaprojektnek lőttek és mivel albérletet is kellene fizetnie, mit is spórolnánk meg, a csorbult bizalomról nem is beszélve, mert akkora már a tény tény volt, hogy van egy harmadik is. Amit akkor nem ismertem fel, az az volt, hogy ez a számára egyfajta menekülési útvonal volt. Akkor még azt hitte, ha elszalad a probléma elől, akkor az nem megy utána, hogy egy új látszólag szabad élet mindent megváltoztat. Ő ezt azóta megvalósította a másikkal, de utolsó beszélgetésünk alkalmával nem láttam rajta, hogy teljesen elégedett és boldog mindennel, ami vele történt. Inkább azt láttam, hogy fél, bizonytalan és szenved.
E kapcsán viszont én rájöttem valamire. Amikor a kapcsolatunk elvesztését hozta fel a férjem azzal szemben, hogy én őt lekötöm és korlátozom, eljátszottam a gondolattal; mi lenne ha? Szembe tettem az igényeinket és elkezdtem a magamét másként látni. Elengedtem a feltétlen ragaszkodást bizonyos kritériumokhoz. Arra gondoltam, hogy én mit kezdenék az idővel, ami így adatott. Hogy én mit nyernék így, ő mit nyerne és végső soron a kapcsolatunk mit nyerne abból, ha én őt elengedem. Felidéztem, hogy 9 évvel korábban az elején is így voltunk együtt 9 hónapig (mágikus szám…csupa 3-aból áll) és működött. Ahogy egy dolgot el tudtam engedni, sorra jött a többi és a végén álltam a nappaliban a fejemben cikázó lehetőségektől szinte megrészegülve és csak hápogni tudtam. Katartikus élmény volt felismerni, hogy olyan dolgoktól tartottam vissza magam és őt is, amiket simán meg lehetett volna oldani. Hirtelen feléledtem belül. Új módon láttam a házasságunkat, a kapcsolatunkat. Új távlatok, új lehetőségek nyíltak meg korlátok és elvárások nélkül. Megértettem az ő igényeit és rádöbbentem a sajátjaimra is. Elemi erővel tört rám a remény és kinyílt a világ. Mérhetetlen belső szabadság vett rajtam erőt, fellélegeztem és szinte hallottam koppanni a láncokat a lábamnál.
E kapcsán viszont én rájöttem valamire. Amikor a kapcsolatunk elvesztését hozta fel a férjem azzal szemben, hogy én őt lekötöm és korlátozom, eljátszottam a gondolattal; mi lenne ha? Szembe tettem az igényeinket és elkezdtem a magamét másként látni. Elengedtem a feltétlen ragaszkodást bizonyos kritériumokhoz. Arra gondoltam, hogy én mit kezdenék az idővel, ami így adatott. Hogy én mit nyernék így, ő mit nyerne és végső soron a kapcsolatunk mit nyerne abból, ha én őt elengedem. Felidéztem, hogy 9 évvel korábban az elején is így voltunk együtt 9 hónapig (mágikus szám…csupa 3-aból áll) és működött. Ahogy egy dolgot el tudtam engedni, sorra jött a többi és a végén álltam a nappaliban a fejemben cikázó lehetőségektől szinte megrészegülve és csak hápogni tudtam. Katartikus élmény volt felismerni, hogy olyan dolgoktól tartottam vissza magam és őt is, amiket simán meg lehetett volna oldani. Hirtelen feléledtem belül. Új módon láttam a házasságunkat, a kapcsolatunkat. Új távlatok, új lehetőségek nyíltak meg korlátok és elvárások nélkül. Megértettem az ő igényeit és rádöbbentem a sajátjaimra is. Elemi erővel tört rám a remény és kinyílt a világ. Mérhetetlen belső szabadság vett rajtam erőt, fellélegeztem és szinte hallottam koppanni a láncokat a lábamnál.
Tiszta és felemelő érzés volt. Amiről én azonban később megfeledkeztem, mert a férjem szkeptikus tekintetét ma is látom magam előtt. Nem hitt nekem. Nem hitte el, hogy ilyen lehetséges, hogy pikk pakk az ember ugyanazzal a meggyőződéssel állítsa homlok egyenest az ellenkezőjét annak, amit előtte. Pedig de, pontosan így történt. Azonban ő akkor már mással gondolkodott, azóta már tudom ezt. Neki nem én kellettem; a terveit arra nézve, hogy máshol kap munkát nem velem szőtte, ő csak szabadulni akart tőlem és a házasság szerinte rá rótt kötöttségeitől. Mert rájött a másik mellett, hogy nem azt akarja, amit mi 9 évig megéltünk egymás mellett; nem azt akarja, amit elértünk, számára ezek nem képviselték azt az értéket, amit a számomra, mert nem érezte, hogy szeret. Meg tudom érteni. Akkoriban én sem szerettem magam, ahogy igazán őt sem. Bizalom és vonzalom nélkül minden kapcsolat halott és ő nem vonzódott hozzám, ahogy testileg én sem őhozzá. A házasságom elszállt, az élmény azonban velem maradt. A belső szabadság olyan dolog, ami nem engedi meg az egónak hogy magához kössön bárkit is. Mivel én magam sem vagyok hajlandó igába hajtani a fejem, mástól sem kívánom azt, hogy hozzám kösse magát. Azonban azt megengedem magamnak, hogy szabadon érezzek bármit. Ha fájdalmat, azt, ha csalódást azt, ha félelmet azt is. Ezzel azonban mindig szembe nézek. Ha harag van bennem azt is vállalom, de legfőképpen azt, hogy szeretek. Mert ha elnyomom magamban mindezt, elvágom magam az élettől. Saját magamtól és én élni akarok, önmagam akarok lenni. Átérezni mindent ami jó, mindent, ami éltet a pillanatot a maga teljes valójában fékek és szemellenzők nélkül.
2011. november 5., szombat
Adele - Someone Like You
Ez minden, ami belül van, akitől kaptam, jól sejtette miért kellett. Köszönöm Neki!
Igazad volt, ezzel el tudom engedni, ha Ő ezt akarja, nem kívánhatok többet én sem. Mindent megkaptam Tőle, és nem lesz olyan mint Ő... De ez az Élet, ha el kell engedni újra, nem állhatok elé...
"Someone Like You"
I heard that you settled down
That you found a girl and you're married now.
I heard that your dreams came true.
Guess she gave you things I didn't give to you.
Old friend, why are you so shy?
Ain't like you to hold back or hide from the light.
I hate to turn up out of the blue uninvited
But I couldn't stay away, I couldn't fight it.
I had hoped you'd see my face and that you'd be reminded
That for me it isn't over.
Never mind, I'll find someone like you
I wish nothing but the best for you too
Don't forget me, I beg
I remember you said,
"Sometimes it lasts in love but sometimes it hurts instead,
Sometimes it lasts in love but sometimes it hurts instead,"
Yeah.
You know how the time flies
Only yesterday was the time of our lives
We were born and raised
In a summer haze
Bound by the surprise of our glory days
I hate to turn up out of the blue uninvited
But I couldn't stay away, I couldn't fight it.
I had hoped you'd see my face and that you'd be reminded
That for me it isn't over.
Never mind, I'll find someone like you
I wish nothing but the best for you too
Don't forget me, I beg
I remember you said,
"Sometimes it lasts in love but sometimes it hurts instead."
Nothing compares
No worries or cares
Regrets and mistakes
They are memories made.
Who would have known how bittersweet this would taste?
Never mind, I'll find someone like you
I wish nothing but the best for you
Don't forget me, I beg
I remember you said,
"Sometimes it lasts in love but sometimes it hurts instead."
Never mind, I'll find someone like you
I wish nothing but the best for you too
Don't forget me, I beg
I remember you said,
"Sometimes it lasts in love but sometimes it hurts instead,
Sometimes it lasts in love but sometimes it hurts instead."
Igazad volt, ezzel el tudom engedni, ha Ő ezt akarja, nem kívánhatok többet én sem. Mindent megkaptam Tőle, és nem lesz olyan mint Ő... De ez az Élet, ha el kell engedni újra, nem állhatok elé...
"Someone Like You"
I heard that you settled down
That you found a girl and you're married now.
I heard that your dreams came true.
Guess she gave you things I didn't give to you.
Old friend, why are you so shy?
Ain't like you to hold back or hide from the light.
I hate to turn up out of the blue uninvited
But I couldn't stay away, I couldn't fight it.
I had hoped you'd see my face and that you'd be reminded
That for me it isn't over.
Never mind, I'll find someone like you
I wish nothing but the best for you too
Don't forget me, I beg
I remember you said,
"Sometimes it lasts in love but sometimes it hurts instead,
Sometimes it lasts in love but sometimes it hurts instead,"
Yeah.
You know how the time flies
Only yesterday was the time of our lives
We were born and raised
In a summer haze
Bound by the surprise of our glory days
I hate to turn up out of the blue uninvited
But I couldn't stay away, I couldn't fight it.
I had hoped you'd see my face and that you'd be reminded
That for me it isn't over.
Never mind, I'll find someone like you
I wish nothing but the best for you too
Don't forget me, I beg
I remember you said,
"Sometimes it lasts in love but sometimes it hurts instead."
Nothing compares
No worries or cares
Regrets and mistakes
They are memories made.
Who would have known how bittersweet this would taste?
Never mind, I'll find someone like you
I wish nothing but the best for you
Don't forget me, I beg
I remember you said,
"Sometimes it lasts in love but sometimes it hurts instead."
Never mind, I'll find someone like you
I wish nothing but the best for you too
Don't forget me, I beg
I remember you said,
"Sometimes it lasts in love but sometimes it hurts instead,
Sometimes it lasts in love but sometimes it hurts instead."
2011. november 4., péntek
Lenke, Lenke értet Lenke...
Az Életet élni kell, de érteni is. Bár ez utóbbit elég nehéz, ha az ember lánya adott helyzetben van, nem biztos, hogy tisztán lát a ködtől (ami mostanában ül itt a városon). Szóval ez a köd néha olyan tömény és sűrű, hogy elvakít. És hogy miből jön ez? Magamból? Helyzetekből? Reakció? Azt hiszem mindez együtt.
Magammal is kiszúrok, a másik is kiszúrhat velem. A helyzet meg a húzd meg eresszed meg játék, ami mit mondjak az idegeimre megy. De ez van.
Az életem egy bizonyos pontja stagnálni látszik, se előre, se hátra, nagyjából úgy, mintha soha nem is létezett volna az elmúlt sok sok év. Míg a másik fele felpörgött, az elmúlt hetekben szó szerint annyira, hogy attól tartok valamilyen szinten kiégtem. Öreg vagyok én már ehhez lelkileg. Ha csak pár évvel lennék fiatalabb... De nem vagyok, viszont talán bölcsebb... De ahogy megy az idő, nem tudom abból, amire annyira vágyom lesz e még valaha bármi is. Fognak e az ikrek a kertben futkosni, leszaladhatok-e majd velük fürdeni a Balcsiba? Vajon a társ, akire vágyom fog e ránk büszkén nézni a tűz felett, amit a szeretteinkkel ülünk körbe? Olyan távolinak tűnik ez most, pedig én belül érzem, hogy egyre jobban vágyom erre. Csak hát ehhez ugye kéne az a TÁRS, aki valamiért nem jön. Bízom benne, hogy a köd nem vakított teljesen el és nem az van, hogy már rég kopogtatna, csak hát néma gyereknek az anyja se látja a fától az erdőt...
Magammal is kiszúrok, a másik is kiszúrhat velem. A helyzet meg a húzd meg eresszed meg játék, ami mit mondjak az idegeimre megy. De ez van.
Az életem egy bizonyos pontja stagnálni látszik, se előre, se hátra, nagyjából úgy, mintha soha nem is létezett volna az elmúlt sok sok év. Míg a másik fele felpörgött, az elmúlt hetekben szó szerint annyira, hogy attól tartok valamilyen szinten kiégtem. Öreg vagyok én már ehhez lelkileg. Ha csak pár évvel lennék fiatalabb... De nem vagyok, viszont talán bölcsebb... De ahogy megy az idő, nem tudom abból, amire annyira vágyom lesz e még valaha bármi is. Fognak e az ikrek a kertben futkosni, leszaladhatok-e majd velük fürdeni a Balcsiba? Vajon a társ, akire vágyom fog e ránk büszkén nézni a tűz felett, amit a szeretteinkkel ülünk körbe? Olyan távolinak tűnik ez most, pedig én belül érzem, hogy egyre jobban vágyom erre. Csak hát ehhez ugye kéne az a TÁRS, aki valamiért nem jön. Bízom benne, hogy a köd nem vakított teljesen el és nem az van, hogy már rég kopogtatna, csak hát néma gyereknek az anyja se látja a fától az erdőt...
2011. október 27., csütörtök
...ami csak átmeneti...
Mindenki fél valamitől. És a félelem az elme gyilkosa. Tettekre késztet, ami által sérülünk pontosan úgy és ott, ami miatt félünk. Egészen addig, amíg ezt fel nem ismerjük. Ha felismerem az okozatot, meg fogom találni az okot is.
Azt hiszem ez történt most is. Van egy ember, aki képes feltörni, kinyitni olyan szinten, hogy szó szerint áradni kezd bennem az élet. Az az energia, amit egész kicsi koromban zártam el magamban. Hogy eggyé tudok válni önmagammal, az érzéseimmel testem lelkem egy lesz. Ez az energia először olyan elemi szinten robbant akkor pici gyerekként ki belőlem, mint a vulkán, ami engem akkor nem, de a szüleimet arra késztette, hogy abbahagyják a veszekedést. Harag, gyűlölet és olyan szintű ölni vágyás mindez egy apró testből raccsolón, selypítőn, mégis olyan felnőtt módon üvöltve a szavakat, ami bármelyiknek is javára vált volna. Azt mondják az okosok, ha a haragot elnyomja az ember, azzal a szeretetre való képességét is megöli. A kettő egy és ugyanaz az energia, mint egy érem két oldala. És én ezt tettem magammal, és páncélt húztam, burkot vontam magam köré, hogy ez a harag ne tudjon kijönni, ne tudjon tombolni. Életemben viszont egy valaki kit tudja ezt hozni belőlem mármint a haragot. De olyankor magamat gyűlölöm. Az a másik viszont a szeretetre való képességet tudja kihozni belőlem. Ami szintén halálra rémít. Annyira, hogy képes vagyok tönkretenni bármit, csak hogy ez a félelem elmúljon. Ahogy most is...
De most megértettem, végre látom mit művelek. És nem csak magam jöttem rá, van aki nálam sokkal bölcsebb, jóval fiatalabban is, de sokkal bölcsebb és pontosan rámutatott Ő is arra, amit én is felismertem. Az, hogy sajnálom, kevés. Hiszen eltörtem valamit, belerondítottam egy szép lapba, amin szaporodtak a sorok, de most már egy nagy paca is ott figyel rajta.
Elzártam magam annak idején az élettől, mert a szüleim arcán olyan döbbenetet láttam akkor, ami megrémített, és Anyám meg is torolta a haragomat. Tehát idővel lenyomtam magamba. És szép lassan elfelejtettem élni.
Számtalanszor mutatta meg a tudatom, hogy itt a forrás. De valójában soha nem tudatosítottam a tettek és az ok összefüggését. De most azt hiszem igen. Talán elveszítettem ezt az embert, talán csak három lépés távból fog eztán velem hűvösen barátkozni és soha többé nem érezhetem Őt úgy, ahogy igazán szeretném. Ami átmenetinek indult, lehetett volna több is, de én tettem róla, hogy eztán csak átmeneti maradjon, bár bízom abban, hogy a józan ész ad még egy esélyt arra, hogy javítsak. Ha mégsem, akkor is megérte és én hálás leszek neki, amíg élek...
Azt hiszem ez történt most is. Van egy ember, aki képes feltörni, kinyitni olyan szinten, hogy szó szerint áradni kezd bennem az élet. Az az energia, amit egész kicsi koromban zártam el magamban. Hogy eggyé tudok válni önmagammal, az érzéseimmel testem lelkem egy lesz. Ez az energia először olyan elemi szinten robbant akkor pici gyerekként ki belőlem, mint a vulkán, ami engem akkor nem, de a szüleimet arra késztette, hogy abbahagyják a veszekedést. Harag, gyűlölet és olyan szintű ölni vágyás mindez egy apró testből raccsolón, selypítőn, mégis olyan felnőtt módon üvöltve a szavakat, ami bármelyiknek is javára vált volna. Azt mondják az okosok, ha a haragot elnyomja az ember, azzal a szeretetre való képességét is megöli. A kettő egy és ugyanaz az energia, mint egy érem két oldala. És én ezt tettem magammal, és páncélt húztam, burkot vontam magam köré, hogy ez a harag ne tudjon kijönni, ne tudjon tombolni. Életemben viszont egy valaki kit tudja ezt hozni belőlem mármint a haragot. De olyankor magamat gyűlölöm. Az a másik viszont a szeretetre való képességet tudja kihozni belőlem. Ami szintén halálra rémít. Annyira, hogy képes vagyok tönkretenni bármit, csak hogy ez a félelem elmúljon. Ahogy most is...
De most megértettem, végre látom mit művelek. És nem csak magam jöttem rá, van aki nálam sokkal bölcsebb, jóval fiatalabban is, de sokkal bölcsebb és pontosan rámutatott Ő is arra, amit én is felismertem. Az, hogy sajnálom, kevés. Hiszen eltörtem valamit, belerondítottam egy szép lapba, amin szaporodtak a sorok, de most már egy nagy paca is ott figyel rajta.
Elzártam magam annak idején az élettől, mert a szüleim arcán olyan döbbenetet láttam akkor, ami megrémített, és Anyám meg is torolta a haragomat. Tehát idővel lenyomtam magamba. És szép lassan elfelejtettem élni.
Számtalanszor mutatta meg a tudatom, hogy itt a forrás. De valójában soha nem tudatosítottam a tettek és az ok összefüggését. De most azt hiszem igen. Talán elveszítettem ezt az embert, talán csak három lépés távból fog eztán velem hűvösen barátkozni és soha többé nem érezhetem Őt úgy, ahogy igazán szeretném. Ami átmenetinek indult, lehetett volna több is, de én tettem róla, hogy eztán csak átmeneti maradjon, bár bízom abban, hogy a józan ész ad még egy esélyt arra, hogy javítsak. Ha mégsem, akkor is megérte és én hálás leszek neki, amíg élek...
2011. október 24., hétfő
Ghandi
"A különbség a között, amit megteszünk és amire képesek lennénk, megváltoztatná a világot."
Ez olyan igazság, ami alapjaiban korbácsolta fel a bennem lévő dolgokat ma reggel. Jó szokásom, hogy a negyed órás edzés, egy pohár langyos (na jó inkább meleg) víz kombó után ülök le reggelizni, valamelyik könyvemmel a sok közül, amiket éppen olvasok. Szimultán... mert az úgy jó..., valójában inkább csak csapongok a témák között, minden hangulatomra, napszakra jut egy aktuális könyv.
Szóval a reggelinél olvasott, az általában önfejlesztős, mert ekkor vagyok erre a legfogékonyabb. Ez Csernus Doki könyvére kvázi egyfajta válasz, női szemszögből nőnek lenni, mi több jó nőnek lenni. A recept különben egyszerű. Szeressük önmagunkat :) (mi sem egyszerűbb ennél...) Valójában de, ez a titka a dolognak. Szóval ez az idézet is ebben a könyvben volt. És Ghandi nagyon bölcs ember volt, ha csak fele annyi lenne bennem, mint Ő benne volt... Az Ő felismerései, egyszerű, de alapvető bölcsessége megrengette az emberek gondolkodását abban az időben. Ahogy most is.
A különbség a között, amit magamért megteszek, és amire képes lennék alapjában változtatná meg a világomat :) így is lehet. Mert ez az igazság. Mostantól figyelek erre, mert tudom, hogy mire vagyok képes. Megtanultam, hogy tudok küzdeni, hogy el tudok fogadni, hogy merek adni, merek önmagam lenni, merek játszani, ha azt kell. :) a játék sok téren értendő. Megtanultam vállalni a következményeket, hallgatni merni a szívemre, és lefogni a kezem, ha hülyeséget csinálnék. (köszönöm mindenkinek, aki ebben segített) De ezzel még nincs vége, mert mindezt meg is kell tudnom tartani. Önmagamért és másokért is...
Ez olyan igazság, ami alapjaiban korbácsolta fel a bennem lévő dolgokat ma reggel. Jó szokásom, hogy a negyed órás edzés, egy pohár langyos (na jó inkább meleg) víz kombó után ülök le reggelizni, valamelyik könyvemmel a sok közül, amiket éppen olvasok. Szimultán... mert az úgy jó..., valójában inkább csak csapongok a témák között, minden hangulatomra, napszakra jut egy aktuális könyv.
Szóval a reggelinél olvasott, az általában önfejlesztős, mert ekkor vagyok erre a legfogékonyabb. Ez Csernus Doki könyvére kvázi egyfajta válasz, női szemszögből nőnek lenni, mi több jó nőnek lenni. A recept különben egyszerű. Szeressük önmagunkat :) (mi sem egyszerűbb ennél...) Valójában de, ez a titka a dolognak. Szóval ez az idézet is ebben a könyvben volt. És Ghandi nagyon bölcs ember volt, ha csak fele annyi lenne bennem, mint Ő benne volt... Az Ő felismerései, egyszerű, de alapvető bölcsessége megrengette az emberek gondolkodását abban az időben. Ahogy most is.
A különbség a között, amit magamért megteszek, és amire képes lennék alapjában változtatná meg a világomat :) így is lehet. Mert ez az igazság. Mostantól figyelek erre, mert tudom, hogy mire vagyok képes. Megtanultam, hogy tudok küzdeni, hogy el tudok fogadni, hogy merek adni, merek önmagam lenni, merek játszani, ha azt kell. :) a játék sok téren értendő. Megtanultam vállalni a következményeket, hallgatni merni a szívemre, és lefogni a kezem, ha hülyeséget csinálnék. (köszönöm mindenkinek, aki ebben segített) De ezzel még nincs vége, mert mindezt meg is kell tudnom tartani. Önmagamért és másokért is...
2011. október 14., péntek
És az élet megy tovább...
Göröngyös ez az út, bevallom nőiesen, ha nem lennének a barátaim (hálásan köszönöm és tudják akikről szó van!!!) már elbuktam volna... Újra.... Volt egy rövid időszakom a nyáron, amikor tényleg jó volt a bőrömben lenni, amikor a jelenben tudtam létezni és alapvetően béke és nyugi volt bennem. Aztán jött a teszt és én istenesen elbuktam azon. Most megint a startvonalnál állok, megint kezdhetek mindent újra, de ezúttal már van egy tapasztalat a hátam mögött, így azért más lesz.
Bevallani magamnak dolgokat a legnehezebb, elismerni még nehezebb, de hűnek maradni magamhoz a legnagyobb próba. Hűnek, elfogadónak, megbocsájtónak. Elfogadni amit nem lehet, a legnehezebb. Elfogadni azt, hogy el kell engednem mindent, mindkét felemet, a döntésből fakadót, amit az eszem akar, a szívem vágyát, amit eddig elnyomtam. Mert az elnyomott szívem miatt hoztam az eszemmel olyan döntéseket, amikkel ártottam. Magamnak, másoknak... Megtanulni hallgatni rá is kockázatos. Eleddig ahányszor mertem, bebuktam. De muszáj lesz egyensúlyba hoznom a kettőt, muszáj lesz merni hallgatni a megérzéseimre. Menni tovább, menni előre bármi lesz is. De már tudom, el kell fogadnom, hogy a szívem vágya volt az igazi, aki nélkül nem ment semmi, aki nélkül én sem működtem.
Mert mire vágyik egy nő, ha olyan férfi áll mellette, akinek az ujja pont illik arra a bizonyos kapcsolóra? Arra hogy nő lehessen. Barát, szerető (szó szerint inkább ribi :) a szó jó és izgató értelmében az ágyban), társ és anya. Eddig még anya nem voltam, ha a kutyát leszámítom és a macskát (mert őértük is küzdöttem), akkor még nem. De már erre is vágyom. Akár egyedül is mint a Back Up Plan-ben JLO. Mert nem kívánok olyat, amit a másik nem akarna magától is. De ő nem akar magától, mert fél. Fél, de nem tudja, vagy nem meri beismerni, hogy mitől. Az élet újra meg újra felhozza ezt, de hogy miért nem tudom én sem. Valamiért kell, talán ezért a felismerésért, amire rájöttem. Most azon vagyok, hogy elengedjem, mert nem vágyhatom arra, aki nem akar engem. Hogy elengedjem a múltamat, de szív nélkül nehéz lesz élni. Hiszen senkinek sem tudom odaadni igazán magam, mert akinek tudnám, :) annak nem kellek. Szóval élni kell, élni a tudattal, hogy van a világban egy pasi akinek az ujja a "nő vagyok kapcsolómra" illik, akár kulcs a zárba de akiből én nem tudom kiváltani az "igen ő az a nő" érzést. Ez van, szívás...De ez az élet. Hát nagy lecke lesz, ez nagy falat, de ha a fene fenét eszik is, megcsinálom...
Bevallani magamnak dolgokat a legnehezebb, elismerni még nehezebb, de hűnek maradni magamhoz a legnagyobb próba. Hűnek, elfogadónak, megbocsájtónak. Elfogadni amit nem lehet, a legnehezebb. Elfogadni azt, hogy el kell engednem mindent, mindkét felemet, a döntésből fakadót, amit az eszem akar, a szívem vágyát, amit eddig elnyomtam. Mert az elnyomott szívem miatt hoztam az eszemmel olyan döntéseket, amikkel ártottam. Magamnak, másoknak... Megtanulni hallgatni rá is kockázatos. Eleddig ahányszor mertem, bebuktam. De muszáj lesz egyensúlyba hoznom a kettőt, muszáj lesz merni hallgatni a megérzéseimre. Menni tovább, menni előre bármi lesz is. De már tudom, el kell fogadnom, hogy a szívem vágya volt az igazi, aki nélkül nem ment semmi, aki nélkül én sem működtem.
Mert mire vágyik egy nő, ha olyan férfi áll mellette, akinek az ujja pont illik arra a bizonyos kapcsolóra? Arra hogy nő lehessen. Barát, szerető (szó szerint inkább ribi :) a szó jó és izgató értelmében az ágyban), társ és anya. Eddig még anya nem voltam, ha a kutyát leszámítom és a macskát (mert őértük is küzdöttem), akkor még nem. De már erre is vágyom. Akár egyedül is mint a Back Up Plan-ben JLO. Mert nem kívánok olyat, amit a másik nem akarna magától is. De ő nem akar magától, mert fél. Fél, de nem tudja, vagy nem meri beismerni, hogy mitől. Az élet újra meg újra felhozza ezt, de hogy miért nem tudom én sem. Valamiért kell, talán ezért a felismerésért, amire rájöttem. Most azon vagyok, hogy elengedjem, mert nem vágyhatom arra, aki nem akar engem. Hogy elengedjem a múltamat, de szív nélkül nehéz lesz élni. Hiszen senkinek sem tudom odaadni igazán magam, mert akinek tudnám, :) annak nem kellek. Szóval élni kell, élni a tudattal, hogy van a világban egy pasi akinek az ujja a "nő vagyok kapcsolómra" illik, akár kulcs a zárba de akiből én nem tudom kiváltani az "igen ő az a nő" érzést. Ez van, szívás...De ez az élet. Hát nagy lecke lesz, ez nagy falat, de ha a fene fenét eszik is, megcsinálom...
2011. október 11., kedd
Önszivatás magas fokon...
Kb. egy hete rágódok. Magamban, csendben, de a hétvégén kezdett a kép tisztulni. Mi is lenne a kérdés, mint a szívem és az eszem közötti választás. Olyasmire döbbentem rá, amit eddig nagyon szépen nyomtam el magamban. Mást akar az eszem, akivel élni tudnék, és megöregedni. Mást akar a szívem, akivel boldog is lennék, és minden de minden klappolna. Hogy mi ezzel a bibi. :D Az ÉLET az utóbbit talán preferálná, de az illetőnek nem úgy kellek. Szóval egyiknek se kellek. Ma reggel arra ébredtem, hogy mindkettőt el kell engednem. Hogy önmagam maradhassak egységben egészként, ahhoz mindkettőt nekem kell magamban elengedni. Hiszen ők mást akarnak. Hogy én mit szeretnék az most mellékes. Vagyis nem, én ÖNMAGAM szeretnék lenni...
2011. október 8., szombat
Egy napos depi...
Mostanában azt vettem észre magamon, hogy kb. egy nap alatt letudom a depimet. Eddig dagonyáztam benne, hosszú hetekig, hónapokig, de mára megtanultam felismerni, hol hogyan húzom le magam a kakiba. És a nagy Kreátor mindig küld valakit ilyenkor, aki kvázi "helyre pofoz".
Tegnap pl. mert a depim csütörtök este indult neki és pénteken tetőzött, ügyintéztem a kocsim kapcsán. Hehe megvettem a banktól már hivatalosan is az enyém, egy darabig. Szóval annyira meglepődtem az ügyintézőn. Azt hittem kivágnak, mert se forgalmi se törzskártya nem volt nálam, a bankban ugyanis nem mondták, hogy ez is kellhet, csak a kérelem az opció levételére. De nem ragozom. Közölték időpont kéne. Mondom sajnos nincs, mikorra lenne? Hááát szerda. Mondtam, nézze én ma azért kaptam szabit, hogy ezt elintézzem nem biztos, hogy lesz más alkalmam. Mire a csaj a recepción, várjon egy pillanatot. Egy telefon és már a kezemben volt a rajtszám. Kb. 5 perc és benn voltam a tett helyszínén. Ügyintéző hölgy ránéz a nevemre. Fel rám. És mosolyogva közli, magának milyen szép lánykori neve van. Miért nem tartotta meg? Ledöbbentem. Mert igaza van. Annyira meg akartam szabadulni a nevemtől az Apám révén, de már úgy vagyok vele, hogy csupán csak mellé kellett volna venni a másikat. De már mindegy, nem tudom mi lesz a vége, az is lehet, hogy visszakapom :D. Lényeg a lényeg, e kapcsán az ügyintéző kedvesen, aranyosan elcsacsogott velem, és közben pikk pakk átírta rám az autót. Végül úgy léptem ki, hogy még én éreztem magam megtisztelve. Fura, hogy vannak emberek, akik így is tudnak. Ezt értékelem is.
Ekkor kezdett a depim burka repedezni. Nagyot akkor szakadt, amikor az utcán összefutottam egy régi Aikido-s társsal. Hét éve láttam utoljára, akkor fordult nagyot az ő élete. Válás, szerelem szinte egyszerre jött neki, az önmegvalósítás kezdetével és a kislánnyal a pocakjában, akire annyira vágyott már a fia mellé. Hatalmas élmény volt vele beszélni. Látni azt, hogy hová jutott, hogy boldog, kiegyensúlyozott és csak úgy ragyog. Hét éve is meghatott a kisugárzása, most is meghatott. Sőt. Megerősített egy csomó mindenben, és még jógára is elhívott. Ezt még meggondolom, de minden esetre akkor és ott pont arra volt szükségem, amit tőle kaptam. Ezek után kis kitérővel levegőztem egyet a téren, aztán haza mentem, mert hirtelen hűlt le az idő és hát úgy tűnik a nagy változás nem csak a hirtelen vége a nyárnak és itt az ősz esetében igaz. :)
Itthon aztán Ryan Gosling filmeket néztem. A Drive után muszáj volt, de nem is csalódtam benne. A Half Nelson és a Blue Valentine volt a legjobb... Meg se lep, hogy nyilas, az meg főleg nem, hogy a gyerekkorát ő is utálta, hogy őt is molesztálták az általános suliban, és neki sem voltak kiskorában barátai. :D Hát kérem ilyen háttérből lesz a legjobb színész. :D Szóval a Gosling filmek után voltam a mélyponton, bár már repedezett depiburokkal, mert már tudtam, hogy saját magam tosztam megint a padlóra olyasmi miatt, amiben megint odaképzeltem valamit, ami nem volt talán ott soha. Megint többet gondoltam, mint a tények :D Egy szóval megint kreáltam. Aztán aludtam rá egyet. És ma úgy keltem, hogy minden ok. Helyére kerültek a dolgok és tudom, hogy bármi lesz is úgy lesz a jó.
Nem akarok magammal kitoszni, minek szenvedjek fölöslegesen? Többet érek magamnak attól, hogy beledumáljam magam valamibe, ami nincs is ott. Szóval egy nap és helyre kalapáltam magam hathatós segítséggel persze, de ha felismerem, akkor a Kreátor már tud segíteni. :) Hálás vagyok, hogy felismerhetem ezeket a szitukat. Ma meg jót fogok sütni a Keresztanyámmal :) és akkor már tényleg minden a helyén lesz.
Tegnap pl. mert a depim csütörtök este indult neki és pénteken tetőzött, ügyintéztem a kocsim kapcsán. Hehe megvettem a banktól már hivatalosan is az enyém, egy darabig. Szóval annyira meglepődtem az ügyintézőn. Azt hittem kivágnak, mert se forgalmi se törzskártya nem volt nálam, a bankban ugyanis nem mondták, hogy ez is kellhet, csak a kérelem az opció levételére. De nem ragozom. Közölték időpont kéne. Mondom sajnos nincs, mikorra lenne? Hááát szerda. Mondtam, nézze én ma azért kaptam szabit, hogy ezt elintézzem nem biztos, hogy lesz más alkalmam. Mire a csaj a recepción, várjon egy pillanatot. Egy telefon és már a kezemben volt a rajtszám. Kb. 5 perc és benn voltam a tett helyszínén. Ügyintéző hölgy ránéz a nevemre. Fel rám. És mosolyogva közli, magának milyen szép lánykori neve van. Miért nem tartotta meg? Ledöbbentem. Mert igaza van. Annyira meg akartam szabadulni a nevemtől az Apám révén, de már úgy vagyok vele, hogy csupán csak mellé kellett volna venni a másikat. De már mindegy, nem tudom mi lesz a vége, az is lehet, hogy visszakapom :D. Lényeg a lényeg, e kapcsán az ügyintéző kedvesen, aranyosan elcsacsogott velem, és közben pikk pakk átírta rám az autót. Végül úgy léptem ki, hogy még én éreztem magam megtisztelve. Fura, hogy vannak emberek, akik így is tudnak. Ezt értékelem is.
Ekkor kezdett a depim burka repedezni. Nagyot akkor szakadt, amikor az utcán összefutottam egy régi Aikido-s társsal. Hét éve láttam utoljára, akkor fordult nagyot az ő élete. Válás, szerelem szinte egyszerre jött neki, az önmegvalósítás kezdetével és a kislánnyal a pocakjában, akire annyira vágyott már a fia mellé. Hatalmas élmény volt vele beszélni. Látni azt, hogy hová jutott, hogy boldog, kiegyensúlyozott és csak úgy ragyog. Hét éve is meghatott a kisugárzása, most is meghatott. Sőt. Megerősített egy csomó mindenben, és még jógára is elhívott. Ezt még meggondolom, de minden esetre akkor és ott pont arra volt szükségem, amit tőle kaptam. Ezek után kis kitérővel levegőztem egyet a téren, aztán haza mentem, mert hirtelen hűlt le az idő és hát úgy tűnik a nagy változás nem csak a hirtelen vége a nyárnak és itt az ősz esetében igaz. :)
Itthon aztán Ryan Gosling filmeket néztem. A Drive után muszáj volt, de nem is csalódtam benne. A Half Nelson és a Blue Valentine volt a legjobb... Meg se lep, hogy nyilas, az meg főleg nem, hogy a gyerekkorát ő is utálta, hogy őt is molesztálták az általános suliban, és neki sem voltak kiskorában barátai. :D Hát kérem ilyen háttérből lesz a legjobb színész. :D Szóval a Gosling filmek után voltam a mélyponton, bár már repedezett depiburokkal, mert már tudtam, hogy saját magam tosztam megint a padlóra olyasmi miatt, amiben megint odaképzeltem valamit, ami nem volt talán ott soha. Megint többet gondoltam, mint a tények :D Egy szóval megint kreáltam. Aztán aludtam rá egyet. És ma úgy keltem, hogy minden ok. Helyére kerültek a dolgok és tudom, hogy bármi lesz is úgy lesz a jó.
Nem akarok magammal kitoszni, minek szenvedjek fölöslegesen? Többet érek magamnak attól, hogy beledumáljam magam valamibe, ami nincs is ott. Szóval egy nap és helyre kalapáltam magam hathatós segítséggel persze, de ha felismerem, akkor a Kreátor már tud segíteni. :) Hálás vagyok, hogy felismerhetem ezeket a szitukat. Ma meg jót fogok sütni a Keresztanyámmal :) és akkor már tényleg minden a helyén lesz.
2011. október 7., péntek
Amiért hálásnak kell lenni...
1 Minden percért, amit azzal az emberrel tölthettem, akihez a szívem húz.
2 Az új esélyért, amit a munkámban kaptam.
3 Minden új esélyért, amit képes voltam felismerni.
4 A barátaimért.
5 A családomért.
6 Hogy újra találkozhattam egy volt Aikido-s társsal és láthattam, hogy nyílt ki. Minden biztató szaváért, hogy megmutatta hittel mennyi minden válik elérhetővé.
7 Az útért, amin újra járhatok.
8 Amikor merek a szívemre hallgatni és utólag válik el, hogy jól tettem.
9 A kedves szóért, mosolyért, amit ügyintézéskor egy idegentől kaptam.
2 Az új esélyért, amit a munkámban kaptam.
3 Minden új esélyért, amit képes voltam felismerni.
4 A barátaimért.
5 A családomért.
6 Hogy újra találkozhattam egy volt Aikido-s társsal és láthattam, hogy nyílt ki. Minden biztató szaváért, hogy megmutatta hittel mennyi minden válik elérhetővé.
7 Az útért, amin újra járhatok.
8 Amikor merek a szívemre hallgatni és utólag válik el, hogy jól tettem.
9 A kedves szóért, mosolyért, amit ügyintézéskor egy idegentől kaptam.
2011. október 2., vasárnap
Akkor tanuljunk - avagy vissza a kezdetekhez... 5
A hajsza tudatosítása
Kezdd el észrevenni a gondolataidat. (jól kezdődik ez a rész, és nekem most pont ezt kell tennem...)
Szóval érdemes ezt úgy kezdeni, hogy odafigyelünk a telefonbeszélgetéseinkre. Ilyenkor tudatosan tudunk önmagunkra figyelni, és a másik nem láthat bennünket.
A felmerülő gondolatainkra kell figyelni, miközben felemeljük a kagylót és felhívunk valakit, aki fontos nekünk. Vajon mit teszünk?
Eltervezzük fejben, hogy mit fogunk mondani? Szeretnénk egy bizonyos képet kialakítani a másikban? Milyen érzések társulnak bennünk hasonló helyzetekre? Bennünk hol bukkannak fel ezek az érzések? Kutassuk fel és vegyük észre mennyire igénybe veszi ez a testünket.
Ha tudod, hogy a közeljövőben személyesen találkozol valakivel, aki fontos a számodra előre elképzeled a jelenetet? Esetleg begyakorolsz néhány elmés megjegyzést; eltervezed mit fogsz mondani, tanácsolni neki; és milyen témákat érdemes felvetni, elkerülni? Találkozás közben gyakran támadnak negatív gondolataid, hogy miként lát téged a másik ember? Beszélgetés után mentális boncolgatást végzel; megpróbálva rájönni, hogy hol nyertél és vesztettél pontokat; és mit kellett volna mondanod, vagy tenned, hogy jobban szerepelj?
Örömöd leled az utólagos értékelésben, vagy inkább terhes a számodra?
Nem boncolgatni kell, a lényeg, hogy a felmerülő gondolatokat észrevegyük. Felismerni a helyzetet és tudatosan megélni ezt...
Ez most rövid bejegyzés, de nekem annál hasznosabb. Rádöbbentem ugyanis, hogy a férjemmel való találkozás során igenis rettegtem beül; hogy mit szól hozzám, hogy mit gondol rólam és látni rajta, hallani tőle, hogy nem akar; számomra utólag vált világossá, hogy mekkora fájdalom... Hiába tudjuk mind a ketten, hogy működhetne, ő nem akar tenni érte semmit, nekem pedig ezt elfogadni a világon a legnehezebb. Beszélgetés közben rájöttem azon járt az agyam, hogy megértessem vele ezt, de fölöslegesen erőlködtem. Úgy érzem ez által nagyobb hibát követtem el, mintha nem szóltam volna semmit. Talán csak élvezni kellett volna vele azt a néhány órát. Kötetlenül beszélgetni és felfedezni mi lett belőle. De ez nem így történt. Ehelyett felismerések sora történt, gondolatok, érzések jöttek elő, és megint ott tartok, hogy elveszítettem az ember, akit szeretek, történt bármi is közöttünk nem számít. Ő nem akar engem, és nem is érez semmi olyat, legalább is ezt mondja. Pedig az ember csak arra mondja, hogy képtelen, ami elől tudatosan elzárkózik. Hiszen az érzések ott vannak. Mert akkor miért ragaszkodik, és én miért nem tudom elengedni, miért ver a szíve gyorsabban, mikor átölel. Én meg minek gyötröm magam ezekkel a dolgokkal, mikor be kéne látnom, hogy ő nem akar. A mostani kapcsolatában nem őszinte se magával se a másikkal, állítólag velem igen. Én viszont úgy érezem más van az életében talán egy harmadik lépett be vagy van kialakulóban nála. De nekem ehhez már mi közöm hét hónap különélés után? Hajsza, megint elvárások és azok tudat alatti elutasítása, becsaptam önmagam. Hagyjak fel minden reménnyel, vagy bízzak abban, hogy ez csupán az éjszka utolsó legsötétebb órája? Erre csak az idő tud választ adni, mert nekem fölösleges kotorászni ebben a dobozban. Szóval megint lecsukom a feledelét és visszatolom a sarokba a többi közé...
De, hogy ne csak sírjon is a szám. Mélységes depressziómat felismerve kapkodni kezdtem a nap folyamán, hogy mivel rángassam ki magam. Fűhöz fához, mert vágytam volna egy kis gyengédségre és megértésre. Persze csak önmagam tudom ezt megtenni magammal szemben, de valamiért nem akartam, de másoktól hiába várnám ezt. Végül az hozott enyhülést, hogy tudatosan elkezdtem figyelni a gondolataimra, ahogy a fenti gyakorlat sorban is leírtam. Kényeztető körtés palacsintát sütöttem, rendzgettem a növényeket, ültetgettem, s végül az élet összeterelt a szomszédasszonyommal, akivel jót beszélgettünk. Mire észbe kaptam, már jobb volt a lelkem is. A szomszédasszonyom depisebb volt nálam és nagyobb szüksége volt arra, hogy meghallgassák, mint nekem. Örülök, hogy valamelyest oldani tudtam benne a szorongását és hálás vagyok a sorsnak, hogy adhattam neki, ezáltal én is kaptam. :)
Kezdd el észrevenni a gondolataidat. (jól kezdődik ez a rész, és nekem most pont ezt kell tennem...)
Szóval érdemes ezt úgy kezdeni, hogy odafigyelünk a telefonbeszélgetéseinkre. Ilyenkor tudatosan tudunk önmagunkra figyelni, és a másik nem láthat bennünket.
A felmerülő gondolatainkra kell figyelni, miközben felemeljük a kagylót és felhívunk valakit, aki fontos nekünk. Vajon mit teszünk?
Eltervezzük fejben, hogy mit fogunk mondani? Szeretnénk egy bizonyos képet kialakítani a másikban? Milyen érzések társulnak bennünk hasonló helyzetekre? Bennünk hol bukkannak fel ezek az érzések? Kutassuk fel és vegyük észre mennyire igénybe veszi ez a testünket.
Ha tudod, hogy a közeljövőben személyesen találkozol valakivel, aki fontos a számodra előre elképzeled a jelenetet? Esetleg begyakorolsz néhány elmés megjegyzést; eltervezed mit fogsz mondani, tanácsolni neki; és milyen témákat érdemes felvetni, elkerülni? Találkozás közben gyakran támadnak negatív gondolataid, hogy miként lát téged a másik ember? Beszélgetés után mentális boncolgatást végzel; megpróbálva rájönni, hogy hol nyertél és vesztettél pontokat; és mit kellett volna mondanod, vagy tenned, hogy jobban szerepelj?
Örömöd leled az utólagos értékelésben, vagy inkább terhes a számodra?
Nem boncolgatni kell, a lényeg, hogy a felmerülő gondolatokat észrevegyük. Felismerni a helyzetet és tudatosan megélni ezt...
Ez most rövid bejegyzés, de nekem annál hasznosabb. Rádöbbentem ugyanis, hogy a férjemmel való találkozás során igenis rettegtem beül; hogy mit szól hozzám, hogy mit gondol rólam és látni rajta, hallani tőle, hogy nem akar; számomra utólag vált világossá, hogy mekkora fájdalom... Hiába tudjuk mind a ketten, hogy működhetne, ő nem akar tenni érte semmit, nekem pedig ezt elfogadni a világon a legnehezebb. Beszélgetés közben rájöttem azon járt az agyam, hogy megértessem vele ezt, de fölöslegesen erőlködtem. Úgy érzem ez által nagyobb hibát követtem el, mintha nem szóltam volna semmit. Talán csak élvezni kellett volna vele azt a néhány órát. Kötetlenül beszélgetni és felfedezni mi lett belőle. De ez nem így történt. Ehelyett felismerések sora történt, gondolatok, érzések jöttek elő, és megint ott tartok, hogy elveszítettem az ember, akit szeretek, történt bármi is közöttünk nem számít. Ő nem akar engem, és nem is érez semmi olyat, legalább is ezt mondja. Pedig az ember csak arra mondja, hogy képtelen, ami elől tudatosan elzárkózik. Hiszen az érzések ott vannak. Mert akkor miért ragaszkodik, és én miért nem tudom elengedni, miért ver a szíve gyorsabban, mikor átölel. Én meg minek gyötröm magam ezekkel a dolgokkal, mikor be kéne látnom, hogy ő nem akar. A mostani kapcsolatában nem őszinte se magával se a másikkal, állítólag velem igen. Én viszont úgy érezem más van az életében talán egy harmadik lépett be vagy van kialakulóban nála. De nekem ehhez már mi közöm hét hónap különélés után? Hajsza, megint elvárások és azok tudat alatti elutasítása, becsaptam önmagam. Hagyjak fel minden reménnyel, vagy bízzak abban, hogy ez csupán az éjszka utolsó legsötétebb órája? Erre csak az idő tud választ adni, mert nekem fölösleges kotorászni ebben a dobozban. Szóval megint lecsukom a feledelét és visszatolom a sarokba a többi közé...
De, hogy ne csak sírjon is a szám. Mélységes depressziómat felismerve kapkodni kezdtem a nap folyamán, hogy mivel rángassam ki magam. Fűhöz fához, mert vágytam volna egy kis gyengédségre és megértésre. Persze csak önmagam tudom ezt megtenni magammal szemben, de valamiért nem akartam, de másoktól hiába várnám ezt. Végül az hozott enyhülést, hogy tudatosan elkezdtem figyelni a gondolataimra, ahogy a fenti gyakorlat sorban is leírtam. Kényeztető körtés palacsintát sütöttem, rendzgettem a növényeket, ültetgettem, s végül az élet összeterelt a szomszédasszonyommal, akivel jót beszélgettünk. Mire észbe kaptam, már jobb volt a lelkem is. A szomszédasszonyom depisebb volt nálam és nagyobb szüksége volt arra, hogy meghallgassák, mint nekem. Örülök, hogy valamelyest oldani tudtam benne a szorongását és hálás vagyok a sorsnak, hogy adhattam neki, ezáltal én is kaptam. :)
2011. szeptember 28., szerda
Akkor tanuljunk - avagy vissza a kezdetekhez... 4
Akkor haladjunk tovább a harmadik fejezettel. Ez egy hosszú fejezet lesz, több részből áll és ezért több részben is fogom postolni.
Az elfogadás keresése
Önmagunk elfogadásának fókusza ha kívülre helyeződik, akkor már a reakció és mások véleménye fogja meghatározni, hogy mit gondolok magamról.
Byron nagyon egyszerű példát hoz erre.
Egy gyermek ha játék közben, amivel önmagát szórakoztatja, valami váratlan és látványos dolgot tesz pl. bukfencezik és ez kiváltja a környezete tetszését. A következő bukfence már a környezetének szól és nem csak magának. De ha a fókusz középpontja a többiektől elvárt válasz, akkor ott már megjelenik az aggodalom, hogy esetleg nem fog tetszeni másoknak, amit teszek.
Ha mások elfogadását keresem, idővel már csak erre tudok figyelni. Talán akkor tűnik fel másokban ez a viselkedés, amikor a dolgok nem úgy mennek, ahogy kellene, pl. amikor görcsössé válik egy üzleti tárgyalás. Ilyenkor találgatni kezdünk, hogy kinek mi járhat a fejében és mi teszi őt nyugtalanná. De nem kell elhinnem a saját gondolataimat még akkor sem, ha rendíthetetlen ténynek tűnnek. A szenvedéstől való megszabadulás feltétele, hogy először feltárjam azokat a területeket magamban, ahol hiedelmek vannak jelen az életemben. Legyen ez barátság, munkakapcsolat, szerelem, együttélés, házasság, szeretői viszony.
Talán egy fájdalmas, vagy ismétlődő eseménytől kell visszafelé haladni, hogy megtaláljuk a gondolatot. Ha le tudsz ásni odáig, ahol ezek a fájdalmas és kellemetlen helyzetek generálódnak, a gondolat nyomán megtalálod a megoldást is. Ezek azok a vélekedések, amik megkérdőjelezés nélkül maradtak, végül elszigetelődéshez és szenvedéshez vezetnek. Ha egy ilyenre is rátalálsz, kérdőjelezzed meg, hogy vajon tényleg igaz-e? Vedd észre a szenvedést, amit okoz, aztán engedd el és érezz rá a nyugalomra, ami akkor lenne teljes, ha a gondolat nem létezne.
Benyomást tenni
„Ha azt akarod, hogy az emberek szeressenek, meg kell nyerned őket.” De vajon valóban igaz ez?
Mások megnyerése, a hiedelem szerint az első benyomással kezdődik. Ezt azt jelenti, hogy valaki igyekszik egy bizonyos képet kialakítani, maga után hagyni a többiek elméjében. Vagyis látszatot akar kelteni bennünk magáról, hogy őszinte, egyenes, okos, szép. De ez olyan mintha egy hatalmas pecsétnyomóval járkálna, amivel elménkbe erőlteti a pozitív kép lenyomatát. A hiedelem szerint, ha ez sikerül, a kapcsolat jól kezdődik.
Az egyik mód arra, hogy ellenőrizzem a gondolataimat, ha megfigyelem az érzéseket, amit mások keltenek bennem, ahogy próbálnak benyomást tenni rám. Mit látok, milyennek látom a másikat, aki így tesz? Lehet, hogy ha csak egy kicsit zavar a viselkedése, félre teszem és belemegyek a beszélgetésbe. De ha a másik továbbra is jön azzal a szükségem van a szeretetedre bélyegzővel, egy idő után vagy feladjuk, vagy ha tényleg kíváncsiak vagyunk rá, meg kell találnunk a módját, hogyan láthatunk a tetszeni akarása mögé. Vajon az erőfeszítései, hogy benyomást tegyen rám segítenek abban, hogy megszeressem őt? Van egyáltalán értelme úgy gondolni, hogy valamilyen benyomásnak mindenképpen ki kell alakulnia bennünk? Mi dönti el, hogy mit gondolunk a másikról? Figyelsz és hallgatod őt míg beszél, aztán az elméd amikor készen áll rá, meghozza az ítéletet?
2011. szeptember 27., kedd
Újabb kis off
Annyi minden történik olyan rövid idő alatt, hogy győzöm magam összekapni benne. Ezért a könyvvel akadozok, de folytatom azt is, mert érzem, hogy kell. Kiabál rám... és ez mindig azt jelenti, hogy nem szabad hanyagolni a dolgot.
A szeretni tanulás útján azonban most nehéz szakaszba értem. Ismét... Kezdenek beérni a korábban, zűrös agyammal tett kívánságaim és nekem most ezekkel kell szembesülnöm. Részben munkahelyi, és látni azt, hogy próbálják rám húzni újfent a dolgokat olyanok, akikben bíztam (?!) elég fájdalmas és lehangoló élmény. Mintha nem lenne elég, ami volt az elmúlt néhány hónapban, egy évben. Hogy a fizum kevesebb lesz majd, az már nem izgat, ha olyan melót kapok, és olyan kollégákkal maradhatok, akikkel elvileg össze akarnak zárni. Velük jó lesz, tudom. (így legyen!) Inkább az, hogy miért. Belátom, nem biztos, hogy erre a mostani melóra alkalmas vagyok, de mentségem, hogy sosem dolgoztam a szakmában (részben nem is érdekel...) és be sem tanítottak. Ide kerültem a régi helyemről, elkönyvelve, hogy xy embere vagyok. Tiltakozom!! Sose voltam annak a ha ne kelljen véleményt mondanom illetőnek az embere. És most a tigris énem valóban üvölt és tépne szét bármit odabent. De azt hiszem leszarom tabletta kell. Legyen úgy, ahogy akarják, ha alkalmam lesz rá, úgyis el fogom mondani a tényeket annak, akit a döntés illet, csak a tisztán látás végett.
Amúgy folyamatos tusa van. Rájöttem, hogy ennyi idő után, amit azzal töltöttem, hogy magam ostorozva tártam fel a dolgaimat, néha szó szerint anatómiai pontossággal, most másokban nem tudok bízni. Eddig magamban nem ment. De magam már nagyjából tudom vállalni, merem is és ezért bízni is merek a döntéseimben, és vállalni őket. De hogy mások is helyesen, jobban mondva rám vonatkozóan is helyesen döntenek (tudom, ez most nagyon bunkón hangzik, de senki ne vegye magára!!!) abban már kevésbé bízom. És ez para. Olyan, ami frusztráló. Közben tudom, hogy hülyeségeket gondolok. Nálam sokkal tapasztaltabb emberek rám nézve, illetve magukra nézve jobb és racionálisabb döntéseitől félek. Ez most elég furcsán hangzik így, de konkrét félelemeket ismerek fel ez ügyben. Hálát adok a Kreátornak, hogy vannak barátaim, akik rá tudnak mutatni erre, én meg fel tudom már ismerni ezeket a félelmeket és merem is kimondani.
A hétvégém most nagyon tuti volt, ezért ez a legkevésbé kéne okot adjon a parámra. Sőt volt olyan, hogy felismertem az adott pillanatot, amikor olyat tudtam volna tenni, hogy az nagyot lendít egy helyzeten (ez hatalmas dolog nekem!!), de igaz, hogy nem tettem meg. Nem voltam még kész rá. (és ezt beismerni is az!) Szerencsére pótolhatom majd.
Újabb jó könyveim is vannak. Többek között Cesar Millan - Hogyan neveljünk tökéletes kutyát a kölyökkortól a fiatal felnőttkorig (Gabo kiadó Budapest, 2011) :) Ez a fazon a műsorában is jó. (H-Sz Discovery), de könyvben olvasni őt olyan, mintha velem szemben ülne és úgy mesélne. Végre tőle tudom, amit eddig csak sejtettem, azért jó a kutyákkal, mert vizuális típus és a nagyapja farmján élő munkakutya-anyáktól leste el a trükköket. Hiába ezt a fort nem lehet lepipálni. És azok az emberek, akik állatokkal dolgoznak, mindig sokkal kiegyensúlyozottabbak és türelmesebbek magukkal és másokkal is. Ezt tapasztaltam én is, míg élt a kutyusom. (sóhaj...)
No akkor ennyit a történéseimről. Ezeket megemésztem, és utána komolyan postolom a következő bejegyzést a Katie Byron könyvből.
A szeretni tanulás útján azonban most nehéz szakaszba értem. Ismét... Kezdenek beérni a korábban, zűrös agyammal tett kívánságaim és nekem most ezekkel kell szembesülnöm. Részben munkahelyi, és látni azt, hogy próbálják rám húzni újfent a dolgokat olyanok, akikben bíztam (?!) elég fájdalmas és lehangoló élmény. Mintha nem lenne elég, ami volt az elmúlt néhány hónapban, egy évben. Hogy a fizum kevesebb lesz majd, az már nem izgat, ha olyan melót kapok, és olyan kollégákkal maradhatok, akikkel elvileg össze akarnak zárni. Velük jó lesz, tudom. (így legyen!) Inkább az, hogy miért. Belátom, nem biztos, hogy erre a mostani melóra alkalmas vagyok, de mentségem, hogy sosem dolgoztam a szakmában (részben nem is érdekel...) és be sem tanítottak. Ide kerültem a régi helyemről, elkönyvelve, hogy xy embere vagyok. Tiltakozom!! Sose voltam annak a ha ne kelljen véleményt mondanom illetőnek az embere. És most a tigris énem valóban üvölt és tépne szét bármit odabent. De azt hiszem leszarom tabletta kell. Legyen úgy, ahogy akarják, ha alkalmam lesz rá, úgyis el fogom mondani a tényeket annak, akit a döntés illet, csak a tisztán látás végett.
Amúgy folyamatos tusa van. Rájöttem, hogy ennyi idő után, amit azzal töltöttem, hogy magam ostorozva tártam fel a dolgaimat, néha szó szerint anatómiai pontossággal, most másokban nem tudok bízni. Eddig magamban nem ment. De magam már nagyjából tudom vállalni, merem is és ezért bízni is merek a döntéseimben, és vállalni őket. De hogy mások is helyesen, jobban mondva rám vonatkozóan is helyesen döntenek (tudom, ez most nagyon bunkón hangzik, de senki ne vegye magára!!!) abban már kevésbé bízom. És ez para. Olyan, ami frusztráló. Közben tudom, hogy hülyeségeket gondolok. Nálam sokkal tapasztaltabb emberek rám nézve, illetve magukra nézve jobb és racionálisabb döntéseitől félek. Ez most elég furcsán hangzik így, de konkrét félelemeket ismerek fel ez ügyben. Hálát adok a Kreátornak, hogy vannak barátaim, akik rá tudnak mutatni erre, én meg fel tudom már ismerni ezeket a félelmeket és merem is kimondani.
A hétvégém most nagyon tuti volt, ezért ez a legkevésbé kéne okot adjon a parámra. Sőt volt olyan, hogy felismertem az adott pillanatot, amikor olyat tudtam volna tenni, hogy az nagyot lendít egy helyzeten (ez hatalmas dolog nekem!!), de igaz, hogy nem tettem meg. Nem voltam még kész rá. (és ezt beismerni is az!) Szerencsére pótolhatom majd.
Újabb jó könyveim is vannak. Többek között Cesar Millan - Hogyan neveljünk tökéletes kutyát a kölyökkortól a fiatal felnőttkorig (Gabo kiadó Budapest, 2011) :) Ez a fazon a műsorában is jó. (H-Sz Discovery), de könyvben olvasni őt olyan, mintha velem szemben ülne és úgy mesélne. Végre tőle tudom, amit eddig csak sejtettem, azért jó a kutyákkal, mert vizuális típus és a nagyapja farmján élő munkakutya-anyáktól leste el a trükköket. Hiába ezt a fort nem lehet lepipálni. És azok az emberek, akik állatokkal dolgoznak, mindig sokkal kiegyensúlyozottabbak és türelmesebbek magukkal és másokkal is. Ezt tapasztaltam én is, míg élt a kutyusom. (sóhaj...)
No akkor ennyit a történéseimről. Ezeket megemésztem, és utána komolyan postolom a következő bejegyzést a Katie Byron könyvből.
2011. szeptember 23., péntek
Kis off 2 - amiért hálásnak kell lenni
-Régi barátokkal újra megtalálni egymást.
-Egy kedves emberrel, aki ismeretlenül is mellém állt a bajban, kellemes időt és beszélgetést megélni.
-Rájönni arra, hogy mennyi barátom van.
-Egy pici gyermek őszinte csodálkozásáért, és mosolyáért, amikor rámosolygok.
-Ugyanezért, ha egy kutyától vagy macskától kapom.
-A leplezetlen tetszésért, amit egy idegen szemében látok meg, ahogy végig néz rajtam.
-Elfogadni a tényt, hogy igenis megérdemeltem az elismerést.
-Minden napért, aminek a végén úgy tudok lefeküdni aludni, hogy jól éreztem magam a bőrömben.
-Egy kedves emberrel, aki ismeretlenül is mellém állt a bajban, kellemes időt és beszélgetést megélni.
-Rájönni arra, hogy mennyi barátom van.
-Egy pici gyermek őszinte csodálkozásáért, és mosolyáért, amikor rámosolygok.
-Ugyanezért, ha egy kutyától vagy macskától kapom.
-A leplezetlen tetszésért, amit egy idegen szemében látok meg, ahogy végig néz rajtam.
-Elfogadni a tényt, hogy igenis megérdemeltem az elismerést.
-Minden napért, aminek a végén úgy tudok lefeküdni aludni, hogy jól éreztem magam a bőrömben.
2011. szeptember 19., hétfő
Akkor tanuljunk - avagy vissza a kezdetekhez... 3
„Nem én csinálom a gondolataimat, ők csinálnak engem – míg meg nem kérdőjelezem őket.”
- Ismeretlen szerző
Hogyan végezd az önvizsgálatot
1. Jelen vagy múltbéli helyzettel kapcsolatos nyugtalanító gondolatokat kell tudatosítani. Le kell írni, amik az adott pillanatban a legjobban zavarnak. Ha érzésről van szó, annak kell hangot adni, rövid, egyszerű állítással kell megfogalmazni, hogy mit mondana az érzés. Pl. mit jelent nekem xy viselkedése.
2. Tedd fel a kérdést, hogy igaz-e a gondolat, amit leírtál (lást fenti példa). Ne azon elmélkedj, hogy milyennek kellene lennie az életnek a konvenciók szerint. Nem az kell most, hogy mit kéne válaszolni az adott kérdésre. Itt most az a kérdés, hogy az adott gondolat megfelel-e saját belső tudásomnak, hogy összhangban van-e a vélekedés a legmélyebb valóságtudatommal, valóban tökéletesen biztos lehetek-e az állításban?
3. Vizsgáld meg, milyen az élet, ha hiszel a gondolatban. Békét, vagy nyugtalanságot visz-e a mindennapjaidba? Közelebb juttat-e a szeretteidhez, vagy elszigetel tőlük? Mik a gondolattal kapcsolatos reakcióid, ha hiszel annak? Milyen érzés hinni benne? Hogyan viszonyulsz önmagadhoz és a többi emberhez? Hogyan viszonyulsz a kérdéses személyhez? (még mindig az xy-onos példánál tartunk) Erre a részre szánj elég időt. Lássad magad, hogy milyen vagy, amikor hiszel a gondolatnak. Fontos a reakciók, a viselkedés, az érzelmek pontos és részletes leírása.
4. Vizsgáld meg, milyen lenne az élet a gondolat nélkül. Használd a fantáziád, ki vagy mi lennél, ha nem hinnél a gondolatban? Csak lépj be abba a térbe, amely megnyílik előtted, amikor a régi viselkedés nélkül szemléled a helyzetet. Csinálj úgy, mintha nem lennél képes azt a gondolatot kigondolni. Milyen lenne ez? Milyen lenne a kéréses személy, ha nem kapcsolódna hozzá a gondolat?
5. Állítsad a feje tetejére a gondolatot különböző szempontú megfordításokkal, vagy annak tejes ellentétével, amennyiben ezek a megfordítások és ellentétek értelmesek a számodra. Addig csináld ezt, amíg rá nem lelsz azokra a megfordításokra, melyek a legmélyebbre hatolnak benned. Van-e köztük olyan, ami ugyanolyan igaznak, vagy igazabbnak tűnik, mint az eredeti állítás? Ha van keress 3 okot, amiért a megfordítások igazak lesznek.
Összefoglalás:
Tehát a gyakorlat elvégezhető bármikor, amikor nyugtalanít egy gondolat, vagy érzés. És saját tapasztalat, hogy nagyon jól működik. Tényleg azt teszi, amit ígér, oldja a félelmet, a nyugtalanságot, a gondolatot, ami bánt, amivel magamat bántom.
-Igaz ez?
-Tökéletesen biztos lehetek benne, hogy ez igaz?
- Hogyan reagálok a gondolatra?
- Ki vagy mi lennék a gondolat nélkül?
- Fordítsd meg a gondolatot és keress minden megfordításhoz legalább 3 valódi okot, amely azt bizonyítja, hogy igaz vagy igazabb az megfordítás, mint az eredeti gondolat.
Jó munkát! Fontos, mert a harmadik fejezettől már kezd igazán érdekessé válni a könyv. Számomra ez a fejezet azonban olyan tanulság volt magammal szemben, hogy sok időt töltöttem el, míg tovább tudtam lépni a könyvben. Amúgy ez a munkafolyamat az önismerethez így amatőr szinten szerintem nagyon is megfelel. Lényeg, hogy merjek magammal őszinte lenni. Mert ugye minden ezzel indul. Egy lépés az úton és mire észbe kapsz, már ki tudja merre jársz.
2011. szeptember 16., péntek
Akkor tanuljunk - avagy vissza a kezdetekhez... folytatás
„Minden ember a maga korlátozott módján éli meg a szeretetet, és nem gondol arra, hogy fájó konfliktusainak és magányának köze lehet a szeretettel kapcsolatos tudása hiányosságához.”
-Ismeretlen szerző
No akkor folytatom a tegnapi könyv összefoglalóját. Hol is hagytam abba? Ja igen, ott, hogy elérkeztünk a második fejezethez.
A szeretettel kapcsolatos gondolatok megkérdőjelezése.
Azzal fejeztem be az előző fejezetet, hogy aszondja minden gondolat megkérdőjelezhető. Ha minden gondolat, akkor a szeretettel kapcsolatos gondolatim is. Vagyis minden, amit éreztem akkor iránta, minden amit szerettem volna megkérdőjelezhetővé vált. Nekem ez így felért egy arcon csapással. Mikor először olvastam ezt a fejezetet, még nagyon friss volt a veszteség. Lehelet vékony varr volt csupán egy tátongó lyuk felett és a legkisebb érintésre is kifakadt. Szóval ez a cím nálam akkor ütött.
Ebből ugyan nem következik egyenesen, hogy minden fájdalmas és gyötrő érzést általában egy bizonyos gondolat vált ki, de tény, hogy minden érzés mögött ott lapul egy gondolat. Mert a kiváltó ok lehet fizikai is ugyebár, mert lerúghatom az asztal sarkát mert észre se veszem, hogy már megint kileng haladási irányom amplitúdója. Ez más, a lelki fájdalom mögött azonban ott lapul az a nyavalyás kis dög. Ám ha ez megvan és elkapjuk akkor bizony tetten érhető és meg is lehet kérdőjelezni. De ha egy helyzetben vagyok, pl. mint jó pár hónappal ezelőtt, és érzelmileg semmi másra nem vagyok képes csak fájni, akkor nem látom az erdőtől a fát, vagyis csak az érzéseimet látom azt nem, hogy ki vagy mi okozta ezt.
Ha a gondolatot nem tudom elkapni, akkor megoldásként ott a lehetőség, hogy magamba nézve megkeresem azt a helyet a testemben, ahol legerősebb a z érzés, vagyis oda fordítom a belső tekintetemet, ahol a fizikai érzet kialakult. Tegyük fel a szívem tájéka ez a pont, mert hát a szerelmi bánat fájdalma ide tolul össze, vagyis a szív csakra környékére, mert ilyenkor nálam legalábbis, ez a pont szó szerint lezárul az energiák itt elakadnak és összetorlódva olyan nyomást alakítanak ki, ami már fizikailag okoz fájdalmat. Szerintem mindenki érezte már azt a nyomást a mellkasában, ami pont olyan érzés mint egy tátongó lyuk a szegycsont mögött, mintha kitéptek volna onnét valamit. No de ha ez megvan akkor ennek hangot kell adni, megkérdezve mit mondana, ha beszélni tudna és kinek mondaná el? Vagyis amikor megkérdezem a szívemet, hogy mitől sajog akkor valójában magamat kérdem meg, hogy mi is az a dolog, ami ezt kiváltotta. Jó ez most így elég furán hangzik, és úgy tűnhet, hogy hülye vagyok, de tényleg működik. Mert a tényleges gondolat a pillanat hevében feltett őszinte kérdésre bezony kibukik. Pont úgy, mikor váratlanul odafordul az ember a kedveshez és neki szegezi bevezető nélkül a kérdést, ő meg úgy megdöbben, hogy szinte azonnal válaszol és pontosan azt, ami a válasz. Gondolkodás és kertelés nélkül. No, ez az igazság legtöbbször. Ahhoz már Dr. Lightman-nek kéne lenni a Lie To Me-ből, hogy egy ilyen helyzetben folyékonyan tudjak hazudni. No ha magunknak sikerül így feltenni a kérdést, akkor azt a gondolatot, ami a legőszintébben kibukik le kell írni, nem kell cirádázni semmi ilyen, csak a nyers valójában, hogy üssön. /fene a Csernus dokiba, hogy ragad a stílusa/
Ugyanez a helyzet a depivel is. Annak a hátterében is legtöbbször van egy gondolat, vagy gondolat menet. Csak ezek már olyan régiek és olyan jól bemagolt dolgok, hogy először észre se veszem őket. Olyan ez, mikor egy vírus, vagy baki úgy beépül a szervezetbe, hogy lemásolja a saját fehérjét és így csapja be az immunrendszert. A testemnek fogalma sincs mi van, de azt érzi és tudja, hogy valami nem stimmel. Kb. be tudja lőni, hogy hol a baj, de ott ugye a saját fehérjével találkoznak a kis katonák ezért összezavarodnak. Ilyenkor a sereg vagy elkullog és a vírus büntetlenül megússza, és galád módon szaporodhat fertőzve engem. Vagy a szervezetem megtámadja úgymond önmagát, mert gyanút fog és rájön a turpisságra ezrét aztán folyton van valami autoimmun betegségre utaló tünetem. Mert az ilyen vírust és bakit nagyon nehéz kiírtani. De hagyjuk most ezt. Lépjek tovább ugye, mert már nekem sok ez, csak próbálom érthetővé tenni. Nekem a példák segítenek. No de a lényeg, ha megvan a papíron a gondolat akkor ezt kell górcső alá venni. És itt jutottunk el a munkához.
A munka maga már más tészta, az egy újabb bejegyzéssel ér fel. Lényeg, hogy megtalálni a legnehezebb azt, ami kiváltja az emberből a szenvedést. Ehhez nagyon türelmesnek és őszintének kell magához lennie valakinek, leginkább megértőnek és elfogadónak. Senkitől sem várható el, hogy pikk pakk túltegye magát akármin, amit éveken át sulykolt sikeresen magába. De az biztos, hogy a saját nyomoromért sok tekintetben én magam vagyok a felelős.
2011. szeptember 15., csütörtök
Akkor tanuljunk - avagy vissza a kezdetekhez...
„Te meg én voltaképpen egyek vagyunk. Együtt szenvedünk, együtt létezünk, és szüntelenül újrateremtjük egymást.”
-Teilhard de Chardin
Hosszú idő óta először, a szívemre hallgatva /ez nagy szó nálam!!/, visszatértem a legelső könyvemhez, amit az én drága jó Barátosném küldött nekem, még a dolgok elején, mikor összeborult minden körülöttem. A bili tartalma életem színterére kiömölve elárasztott mindent, én meg ezt látva szó szerint a józan eszemért küzdöttem a látványtól, mint minden háziasszony, aki hazaérve szanaszét leli a csisszre takarított lakást.
A Byron Katie-Michael Katz páros megírt egy olyan művet, ami kellemes, de nagyszerű módszert, munkát és lehetőséget kínál arra nézve, hogy az egyszeri halandók, mint jómagam, önmaguk pszichológusai legyenek. Mikor először olvastam a Szükségem van a szeretetedre, vagy mégsem?című könyvüket (Édesvíz Kiadó, Bp.), annyira ledöbbentem, és annyira a hatása alá kerültem, hogy pánikrohamaim voltak. De az első sokkot túlélve megláttam az akkori kiutat a gödör legmélyéről. És hirtelen felismerésből minden jó ismerősre, még a férjemre is rátukmáltam. (ezúton kérek elnézést mindenkitől, aki tolakodónak érezte ezt, de bízom abban, hogy a könyv karizmája őket is megérinti). Az első katartikus találkozás óta hosszú hónapok teltek el, s én mint a rossz diák többször is visszacsúsztam a gödör aljára. És bár túl vagyok számtalan terápiás könyvön, de az agyam sarkában mindig ott motoszkált ez is. Végső soron tényleg használható módszert nyújt. És az akkori énemhez képest már annyival másabb vagyok, lenyugodtam, jobban is tudok talán figyelni, ezért aztán most talán tényleg oda tudok figyelni a könyvre, mert már tudom mire kell figyelnem.
De mint a terápiától is, a terápiás könyvektől is függővé lehet válni, és félni lehet, hogy mi lesz ha az a bizonyos kéz elengedi a miénket, még ha csak a könyvek lapjairól is nyúlik felénk. Azonban felnőttként be kell látnom, hogy ostobaság olyantól félni, ami nincs, és nem kapaszkodhatom örökké, lábra kell állnom, szóval előbb utóbb eljön az idő, amikor végül le kell tennem majd minden mankót. De előtte még ha térjek ki a fent említett páros könyvére. Jobban mondva had írjak bejegyzéseket, amolyan gondolatébresztő és összefoglaló jelleggel a könyvből.
Első fejezet, (mert immedias res alapon vettem a bátorságot átugrani a bevezetőt) már maga a cím egy kérdés, ami elgondolkodtat és előre vetíti a könyv lényegét.
Tényleg elhiszed, amit gondolsz?
S hogy miért így indít? Hát le kell sokkolni az egyszerű hozzám hasonló halandókat, mert ugye minél intelligensebb valaki, annál kacskaringósabb kifogásokat tud gyártani a helyzetek megoldása ellen.
Tehát már a cím rámutat, hogy alapjában véve a helyzetemet – jelen esetben a házasságom végét, de bármilyen helyzetre igaz ez – csakis önmagamnak köszönhetem az által, hogy legtöbbször én magam teremtettem meg őket a gondolataimmal. Mert ugye hiába tűnök úgy, hogy egyszálmagamban éldegélek, a fejem telis-tele van gondolatokkal, amik az én hangomon szólítanak meg, és persze ki más lenne az, aki hallgat rájuk mint én saját magam. S ha az egyedülléttől rettegek akkor valójában attól rettegek, hogy a saját gondolataimmal maradjak egyedül. Tehát ha háttérzajt csinálok akár rádió, akár zene, akár tévé által, az mindig azt mutatja, hogy kerülöm a magammal való intim együttlétet.
És ez alatt most azt értem, hogy magam felé fordulva megengedem magamnak azt az intim luxust időben és térben, hogy a belső hang beszéljen hozzám a gondolatim által. És nem, nem vagyok skizofrén sem hajlamú, pusztán hagyom néha a gondolatimat a fejemben keringeni. Mert a hozzájuk fűződő viszony tulajdonképpen meghatározza a saját magamhoz és másokhoz fűződő viszonyaimat, vagyis azt, ahogy magamat és másokat is kezelek.
Manapság nagyon sok helyről hallom ezt a logikus felismerést, amit a karma törvényei is tanítanak, hogy a gondolatnak teremtő ereje van, a személyiségemet, a saját világomat teremtik meg, és olyan erejük van, hogy kihatnak az egyénre, az egyénen keresztül másokra, végső soron mindenkire. Tehát teremteni első sorban gondolatokkal másod sorban szavakkal, végső soron tettekkel lehet. De a gondolataim legelőször is rám hatnak tehát hozzájuk fűz a legbensőségesebb kapcsolat.
Mindenki vágyik valamire. Tulajdonképpen azt hiszem mindenki ugyanazokra a dolgokra vágyik, jó és szép élet, boldogság, megértő társ, család stb stb. a teljesség igénye nélkül, de idővel mindenki megtanulja, hogy hogyan csomagolja a kéréseit. A szükségletekkel kapcsolatos gondolatok ha úgy veszem, és ide nyugodtan felhozhatnám Maslow piramisát, erőszakosak is lehetnek. Amennyiben a szükségletekkel kapcsolatos gondolataim nem elégülnek ki, jobban mondva, ha folyton csak a zabára gondolok meg-megállva, csikorgó fogakkal vágyva a morzsákra, akkor szó szerint kényszerré válik minden gondolat. Jobban mondva kényszeres tetté. És ezek már erősen fogva tudják tartani bárki ember fiát lányát.
De muszáj nekem elhinnem mindent, amit az agyam megfogalmaz? Muszáj nekem minden kis fincike gondolatnak bedőlni? Hát nem. Egész nyugodtan meg is lehet kérdőjelezni őket. S innét már meg is indultunk a következő fejezet felé, de erről majd legközelebb.
2011. szeptember 12., hétfő
Gondolatok a hitről...
„Senki sem tudja, hogy melyik lapra tegye fel az életét. Képtelen leszel az igazi elhivatottságra, ha nem törődsz bele, hogy a döntéseddel újra meg újra szembe fogsz kerülni.”
- Nem tudom a nevét sajnos...
Mi a hit? Ki miben hisz? Felsőbb erőben, önmagában, külső tényezőkben? Mi az igazi hit és mi az alapja? Mi ad neki erőt, mi táplálja és hogy képes mégis újra és újra szárba szökni, amikor látszólag semmi remény? Hát igen, megint beindult az agyam. Ezúttal is a hétvége kapcsán. Jobban mondva a Szombat éjjeli, sörözéssel egybekötött lánybulin megbeszéltek kapcsán. Minek gyötrődöm ilyesmin? Mert hinni rendületlenül önmagamban, abban, abban hogy minden jóra fordul iszonyatosan nehéz egyedül úgy, hogy nincs vagy csak nagyon ritka a visszajelzés, ezért nincs ami folyamatosan erőt adjon. Ami táplálja a hitet bennem, a hitet önmagamban, végső soron engem. Hogyan képes az ember nem ragaszkodni, csak elfogadni és hinni? Hinni feltétel nélkül, hinni a jóban, a szeretetben, az emberekben?
Ahogy fogy az idő, telnek a napok, a hetek, a hónapok, úgy fogy a remény is. A remény a jövőről, a változásról. Azt mondják a barátok, tenni kell érte. Tenni... Könnyű mondani, bár gondolom tenni se lenne nehéz, ha látnám rá a módot, a helyet. Azt is mondják, hogy mielőtt jó lesz, előtte nagyon le kell menni a gödör aljára, ülni kell ott egy darabig, hogy az ember tudja, értékelje, hogy mihez képest lesz jó. Nem tudom van-e ennek értelme, de majd az idő megmondja. Most csak azt tudom, hogy az, ahogy most van, az nagyon nem jó így. Mintha megállt volna az idő, az életem és én csak állok és nézek ki a fejemből. Fogy a hitem.
Újra és újra szembe kerülni a döntéseimmel végtelenül fárasztó. Az a fajta ember vagyok, aki egyszer eldöntött valamit, akkor tényként kezeli, hogy a döntése végleges. Bár van, hogy hirtelen felindulásból jön, általában ilyenkor zsigerből, és jól is sül el. Kivételek persze mindig vannak. De legtöbbször mérlegelek, sokáig rágódok, aztán leteszem és utána hagyom, hogy történjen, aminek történnie kell. És van, hogy elbizonytalanodom. Ahogy most is. Van hogy kérdések merülnek fel, ahogy most is. Vajon biztos, hogy helyes ez így? Biztos hogy ez a legjobb, ami velem történhetett. És mi a válasz? Az, hogy nem. Nem tudom miért, nem tudom hogyan, csak azt tudom, hogy ez így nem jó. Ez így nem helyes. Kétségtelen, hogy volt haszna is a történteknek. Kinyílt a szemem, változtattam sok dolgon, de mit értem el?
Hallgatnom kéne az Unokahúgira. Végső soron azt érzem a helyzetemmel, amit ő is a sajátjával, de mégis Ő végtelenül bölcsen úgy fogalmazott, hogy ez csak addig fog tartani, amíg nem jön valaki más, aki felülírja benne az érzést. A maga 22 évével, az első komoly csalódásával Ő leszűrte a lényeget. Méghozzá ugyanazt, amit én is, bár az én hátam mögött sokkal több év és csalódás áll. Miért van az, hogy az ember az élete során elfelejti, hogy hogyan kell kezelni a rossz dolgokat? Miért van az, hogy a boldogság sodrása kimossa a józan ész érveit, a megérzéseket eltompítja és megöli a logikát?
A szívem azt súgja, nem jó ez így, az eszem azt mondja várjam ki, mert semmi sem tart örökké. De azt ki mondja meg nekem, hogy végtére is melyiknek van igaza és mennyi időbe telik a várakozás? Vagy csak hallgassak Puki Kakasra a Görögbe fogadva adoniszi sofőrjére, miszerint, hogy lehet az életet tervezni? Mert bizony most pont úgy érzem magam, mint Georgia a főhősnő...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)