...ami csak átmeneti...

Mindenki fél valamitől. És a félelem az elme gyilkosa. Tettekre késztet, ami által sérülünk pontosan úgy és ott, ami miatt félünk. Egészen addig, amíg ezt fel nem ismerjük. Ha felismerem az okozatot, meg fogom találni az okot is.
Azt hiszem ez történt most is. Van egy ember, aki képes feltörni, kinyitni olyan szinten, hogy szó szerint áradni kezd bennem az élet. Az az energia, amit egész kicsi koromban zártam el magamban. Hogy eggyé tudok válni önmagammal, az érzéseimmel testem lelkem egy lesz. Ez az energia először olyan elemi szinten robbant akkor pici gyerekként ki belőlem, mint a vulkán, ami engem akkor nem, de a szüleimet arra késztette, hogy abbahagyják a veszekedést. Harag, gyűlölet és olyan szintű ölni vágyás mindez egy apró testből raccsolón, selypítőn, mégis olyan felnőtt módon üvöltve a szavakat, ami bármelyiknek is javára vált volna. Azt mondják az okosok, ha a haragot elnyomja az ember, azzal a szeretetre való képességét is megöli. A kettő egy és ugyanaz az energia, mint egy érem két oldala. És én ezt tettem magammal, és páncélt húztam, burkot vontam magam köré, hogy ez a harag ne tudjon kijönni, ne tudjon tombolni. Életemben viszont egy valaki kit tudja ezt hozni belőlem mármint a haragot. De olyankor magamat gyűlölöm. Az a másik viszont a szeretetre való képességet tudja kihozni belőlem. Ami szintén halálra rémít. Annyira, hogy képes vagyok tönkretenni bármit, csak hogy ez a félelem elmúljon. Ahogy most is...
De most megértettem, végre látom mit művelek. És nem csak magam jöttem rá, van aki nálam sokkal bölcsebb, jóval fiatalabban is, de sokkal bölcsebb és pontosan rámutatott Ő is arra, amit én is felismertem. Az, hogy sajnálom, kevés. Hiszen eltörtem valamit, belerondítottam egy szép lapba, amin szaporodtak a sorok, de most már egy nagy paca is ott figyel rajta.
Elzártam magam annak idején az élettől, mert a szüleim arcán olyan döbbenetet láttam akkor, ami megrémített, és Anyám meg is torolta a haragomat. Tehát idővel lenyomtam magamba. És szép lassan elfelejtettem élni.
Számtalanszor mutatta meg a tudatom, hogy itt a forrás. De valójában soha nem tudatosítottam a tettek és az ok összefüggését. De most azt hiszem igen. Talán elveszítettem ezt az embert, talán csak három lépés távból fog eztán velem hűvösen barátkozni és soha többé nem érezhetem Őt úgy, ahogy igazán szeretném. Ami átmenetinek indult, lehetett volna több is, de én tettem róla, hogy eztán csak átmeneti maradjon, bár bízom abban, hogy a józan ész ad még egy esélyt arra, hogy javítsak. Ha mégsem, akkor is megérte és én hálás leszek neki, amíg élek...

Ghandi

"A különbség a között, amit megteszünk és amire képesek lennénk, megváltoztatná a világot."

Ez olyan igazság, ami alapjaiban korbácsolta fel a bennem lévő dolgokat ma reggel. Jó szokásom, hogy a negyed órás edzés, egy pohár langyos (na jó inkább meleg) víz kombó után ülök le reggelizni, valamelyik könyvemmel a sok közül, amiket éppen olvasok. Szimultán... mert az úgy jó..., valójában inkább csak csapongok a témák között, minden hangulatomra, napszakra jut egy aktuális könyv.
Szóval a reggelinél olvasott, az általában önfejlesztős, mert ekkor vagyok erre a legfogékonyabb. Ez Csernus Doki könyvére kvázi egyfajta válasz, női szemszögből nőnek lenni, mi több jó nőnek lenni. A recept különben egyszerű. Szeressük önmagunkat :) (mi sem egyszerűbb ennél...) Valójában de, ez a titka a dolognak. Szóval ez az idézet is ebben a könyvben volt. És Ghandi nagyon bölcs ember volt, ha csak fele annyi lenne bennem, mint Ő benne volt... Az Ő felismerései, egyszerű, de alapvető bölcsessége megrengette az emberek gondolkodását abban az időben. Ahogy most is.
A különbség a között, amit magamért megteszek, és amire képes lennék alapjában változtatná meg a világomat :) így is lehet. Mert ez az igazság. Mostantól figyelek erre, mert tudom, hogy mire vagyok képes. Megtanultam, hogy tudok küzdeni, hogy el tudok fogadni, hogy merek adni, merek önmagam lenni, merek játszani, ha azt kell. :) a játék sok téren értendő. Megtanultam vállalni a következményeket, hallgatni merni  a szívemre, és lefogni a kezem, ha hülyeséget csinálnék. (köszönöm mindenkinek, aki ebben segített) De ezzel még nincs vége, mert mindezt meg is kell tudnom tartani. Önmagamért és másokért is...

És az élet megy tovább...

Göröngyös ez az út, bevallom nőiesen, ha nem lennének a barátaim (hálásan köszönöm és tudják akikről szó van!!!) már elbuktam volna... Újra.... Volt egy rövid időszakom a nyáron, amikor tényleg jó volt a bőrömben lenni, amikor a jelenben tudtam létezni és alapvetően béke és nyugi volt bennem. Aztán jött a teszt és én istenesen elbuktam azon. Most megint a startvonalnál állok, megint kezdhetek mindent újra, de ezúttal már van egy tapasztalat a hátam mögött, így azért más lesz.

Bevallani magamnak dolgokat a legnehezebb, elismerni még nehezebb, de hűnek maradni magamhoz a legnagyobb próba. Hűnek, elfogadónak, megbocsájtónak. Elfogadni amit nem lehet, a legnehezebb. Elfogadni azt, hogy el kell engednem mindent, mindkét felemet, a döntésből fakadót, amit az eszem akar, a szívem vágyát, amit eddig elnyomtam. Mert az elnyomott szívem miatt hoztam az eszemmel olyan döntéseket, amikkel ártottam. Magamnak, másoknak... Megtanulni hallgatni rá is kockázatos. Eleddig ahányszor mertem, bebuktam. De muszáj lesz egyensúlyba hoznom a kettőt, muszáj lesz merni hallgatni a megérzéseimre. Menni tovább, menni előre bármi lesz is. De már tudom, el kell fogadnom, hogy a szívem vágya volt az igazi, aki nélkül nem ment semmi, aki nélkül én sem működtem.

Mert mire vágyik egy nő, ha olyan férfi áll mellette, akinek az ujja pont illik arra a bizonyos kapcsolóra? Arra hogy nő lehessen. Barát, szerető (szó szerint inkább ribi :) a szó jó és izgató értelmében az ágyban), társ és anya. Eddig még anya nem voltam, ha a kutyát leszámítom és a macskát (mert őértük is küzdöttem), akkor még nem. De már erre is vágyom. Akár egyedül is mint a Back Up Plan-ben JLO. Mert nem kívánok olyat, amit a másik nem akarna magától is. De ő nem akar magától, mert fél. Fél, de nem tudja, vagy nem meri beismerni, hogy mitől. Az élet újra meg újra felhozza ezt, de hogy miért nem tudom én sem. Valamiért kell, talán ezért a felismerésért, amire rájöttem. Most azon vagyok, hogy elengedjem, mert nem vágyhatom arra, aki nem akar engem. Hogy elengedjem a múltamat, de szív nélkül nehéz lesz élni. Hiszen senkinek sem tudom odaadni igazán magam, mert akinek tudnám, :) annak nem kellek. Szóval élni kell, élni a tudattal, hogy van a világban egy pasi akinek az ujja a "nő vagyok kapcsolómra" illik, akár kulcs a zárba de akiből én nem tudom kiváltani az "igen ő az a nő" érzést. Ez van, szívás...De ez az élet. Hát nagy lecke lesz, ez nagy falat, de ha a fene fenét eszik is, megcsinálom...

Önszivatás magas fokon...

Kb. egy hete rágódok. Magamban, csendben, de a hétvégén kezdett a kép tisztulni. Mi is lenne a kérdés, mint a szívem és az eszem közötti választás. Olyasmire döbbentem rá, amit eddig nagyon szépen nyomtam el magamban. Mást akar az eszem, akivel élni tudnék, és megöregedni. Mást akar a szívem, akivel boldog is lennék, és minden de minden klappolna. Hogy mi ezzel a bibi. :D Az ÉLET az utóbbit talán preferálná, de az illetőnek nem úgy kellek. Szóval egyiknek se kellek. Ma reggel arra ébredtem, hogy mindkettőt el kell engednem. Hogy önmagam maradhassak egységben egészként, ahhoz mindkettőt nekem kell magamban elengedni. Hiszen ők mást akarnak. Hogy én mit szeretnék az most mellékes. Vagyis nem, én ÖNMAGAM szeretnék lenni...

Egy napos depi...

Mostanában azt vettem észre magamon, hogy kb. egy nap alatt letudom a depimet. Eddig dagonyáztam benne, hosszú hetekig, hónapokig, de mára megtanultam felismerni, hol hogyan húzom le magam a kakiba. És a nagy Kreátor mindig küld valakit ilyenkor, aki kvázi "helyre pofoz".
Tegnap pl. mert a depim csütörtök este indult neki és pénteken tetőzött, ügyintéztem a kocsim kapcsán. Hehe megvettem a banktól már hivatalosan is az enyém, egy darabig. Szóval annyira meglepődtem az ügyintézőn. Azt hittem kivágnak, mert se forgalmi se törzskártya nem volt nálam, a bankban ugyanis nem mondták, hogy ez is kellhet, csak a kérelem az opció levételére. De nem ragozom. Közölték időpont kéne. Mondom sajnos nincs, mikorra lenne? Hááát szerda. Mondtam, nézze én ma azért kaptam szabit, hogy ezt elintézzem nem biztos, hogy lesz más alkalmam. Mire a csaj a recepción, várjon egy pillanatot. Egy telefon és már a kezemben volt a rajtszám. Kb. 5 perc és benn voltam a tett helyszínén. Ügyintéző hölgy ránéz a nevemre. Fel rám. És mosolyogva közli, magának milyen szép lánykori neve van. Miért nem tartotta meg? Ledöbbentem. Mert igaza van. Annyira meg akartam szabadulni a nevemtől az Apám révén, de már úgy vagyok vele, hogy csupán csak mellé kellett volna venni a másikat. De már mindegy, nem tudom mi lesz a vége, az is lehet, hogy visszakapom :D. Lényeg a lényeg, e kapcsán az ügyintéző kedvesen, aranyosan elcsacsogott velem, és közben pikk pakk átírta rám az autót. Végül úgy léptem ki, hogy még én éreztem magam megtisztelve. Fura, hogy vannak emberek, akik így is tudnak. Ezt értékelem is.
Ekkor kezdett a depim burka repedezni. Nagyot akkor szakadt, amikor az utcán összefutottam egy régi Aikido-s társsal. Hét éve láttam utoljára, akkor fordult nagyot az ő élete. Válás, szerelem szinte egyszerre jött neki, az önmegvalósítás kezdetével és a kislánnyal a pocakjában, akire annyira vágyott már a fia mellé. Hatalmas élmény volt vele beszélni. Látni azt, hogy hová jutott, hogy boldog, kiegyensúlyozott és csak úgy ragyog. Hét éve is meghatott a kisugárzása, most is meghatott. Sőt. Megerősített egy csomó mindenben, és még jógára is elhívott. Ezt még meggondolom, de minden esetre akkor és ott pont arra volt szükségem, amit tőle kaptam. Ezek után kis kitérővel levegőztem egyet a téren, aztán haza mentem, mert hirtelen hűlt le az idő és hát úgy tűnik a nagy változás nem csak a hirtelen vége a nyárnak és itt az ősz esetében igaz. :)
Itthon aztán Ryan Gosling filmeket néztem. A Drive után muszáj volt, de nem is csalódtam benne. A Half Nelson és a Blue Valentine volt a legjobb... Meg se lep, hogy nyilas, az meg főleg nem, hogy a gyerekkorát ő is utálta, hogy őt is molesztálták az általános suliban, és neki sem voltak kiskorában barátai. :D Hát kérem ilyen háttérből lesz a legjobb színész. :D Szóval a Gosling filmek után voltam a mélyponton, bár már repedezett depiburokkal, mert már tudtam, hogy saját magam tosztam megint a padlóra olyasmi miatt, amiben megint odaképzeltem valamit, ami nem volt talán ott soha. Megint többet gondoltam, mint a tények :D Egy szóval megint kreáltam. Aztán aludtam rá egyet. És ma úgy keltem, hogy minden ok. Helyére kerültek a dolgok és tudom, hogy bármi lesz is úgy lesz a jó.
Nem akarok magammal kitoszni, minek szenvedjek fölöslegesen? Többet érek magamnak attól, hogy beledumáljam magam valamibe, ami nincs is ott. Szóval egy nap és helyre kalapáltam magam hathatós segítséggel persze, de ha felismerem, akkor a Kreátor már tud segíteni. :) Hálás vagyok, hogy felismerhetem ezeket a szitukat. Ma meg jót fogok sütni a Keresztanyámmal :) és akkor már tényleg minden a helyén lesz.

Amiért hálásnak kell lenni...

1 Minden percért, amit azzal az emberrel tölthettem, akihez a szívem húz.

2 Az új esélyért, amit a munkámban kaptam.

3 Minden új esélyért, amit képes voltam felismerni.

4 A barátaimért.

5 A családomért.

6 Hogy újra találkozhattam egy volt Aikido-s társsal és láthattam, hogy nyílt ki. Minden biztató szaváért, hogy megmutatta hittel mennyi minden válik elérhetővé.

7 Az útért, amin újra járhatok.

8 Amikor merek a szívemre hallgatni és utólag válik el, hogy jól tettem.

9 A kedves szóért, mosolyért, amit ügyintézéskor egy idegentől kaptam.

Akkor tanuljunk - avagy vissza a kezdetekhez... 5

A hajsza tudatosítása

Kezdd el észrevenni a gondolataidat. (jól kezdődik ez a rész, és nekem most pont ezt kell tennem...)
Szóval érdemes ezt úgy kezdeni, hogy odafigyelünk a telefonbeszélgetéseinkre. Ilyenkor tudatosan tudunk önmagunkra figyelni, és a másik nem láthat bennünket.
A felmerülő gondolatainkra kell figyelni, miközben felemeljük a kagylót és felhívunk valakit, aki fontos nekünk. Vajon mit teszünk?
Eltervezzük fejben, hogy mit fogunk mondani? Szeretnénk egy bizonyos képet kialakítani a másikban? Milyen érzések társulnak bennünk hasonló helyzetekre? Bennünk hol bukkannak fel ezek az érzések? Kutassuk fel és vegyük észre mennyire igénybe veszi ez a testünket.
Ha tudod, hogy a közeljövőben személyesen találkozol valakivel, aki fontos a számodra előre elképzeled a jelenetet? Esetleg begyakorolsz néhány elmés megjegyzést; eltervezed mit fogsz mondani, tanácsolni neki; és milyen témákat érdemes felvetni, elkerülni? Találkozás közben gyakran támadnak negatív gondolataid, hogy miként lát téged a másik ember? Beszélgetés után mentális boncolgatást végzel; megpróbálva rájönni, hogy hol nyertél és vesztettél pontokat; és mit kellett volna mondanod, vagy tenned, hogy jobban szerepelj?
Örömöd leled az utólagos értékelésben, vagy inkább terhes a számodra?
Nem boncolgatni kell, a lényeg, hogy a felmerülő gondolatokat észrevegyük. Felismerni a helyzetet és tudatosan megélni ezt...

Ez most rövid bejegyzés, de nekem annál hasznosabb. Rádöbbentem ugyanis, hogy a férjemmel való találkozás során igenis rettegtem beül; hogy mit szól hozzám, hogy mit gondol rólam és látni rajta, hallani tőle, hogy nem akar; számomra utólag vált világossá, hogy mekkora fájdalom... Hiába tudjuk mind a ketten, hogy működhetne, ő nem akar tenni érte semmit, nekem pedig ezt elfogadni a világon a legnehezebb. Beszélgetés közben rájöttem azon járt az agyam, hogy megértessem vele ezt, de fölöslegesen erőlködtem. Úgy érzem ez által nagyobb hibát követtem el, mintha nem szóltam volna semmit. Talán csak élvezni kellett volna vele azt a néhány órát. Kötetlenül beszélgetni és felfedezni mi lett belőle. De ez nem így történt. Ehelyett felismerések sora történt, gondolatok, érzések jöttek elő, és megint ott tartok, hogy elveszítettem az ember, akit szeretek, történt bármi is közöttünk nem számít. Ő nem akar engem, és nem is érez semmi olyat, legalább is ezt mondja. Pedig az ember csak arra mondja, hogy képtelen, ami elől tudatosan elzárkózik. Hiszen az érzések ott vannak. Mert akkor miért ragaszkodik, és én miért nem tudom elengedni, miért ver a szíve gyorsabban, mikor átölel. Én meg minek gyötröm magam ezekkel a dolgokkal, mikor be kéne látnom, hogy ő nem akar. A mostani kapcsolatában nem őszinte se magával se a másikkal, állítólag velem igen. Én viszont úgy érezem más van az életében talán egy harmadik lépett be vagy van kialakulóban nála. De nekem ehhez már mi közöm hét hónap különélés után? Hajsza, megint elvárások és azok tudat alatti elutasítása, becsaptam önmagam. Hagyjak fel minden reménnyel, vagy bízzak abban, hogy ez csupán az éjszka utolsó legsötétebb órája? Erre csak az idő tud választ adni, mert nekem fölösleges kotorászni ebben a dobozban. Szóval megint lecsukom a feledelét és visszatolom a sarokba a többi közé...

De, hogy ne csak sírjon is a szám. Mélységes depressziómat felismerve kapkodni kezdtem a nap folyamán, hogy mivel rángassam ki magam. Fűhöz fához, mert vágytam volna egy kis gyengédségre és megértésre. Persze csak önmagam tudom ezt megtenni magammal szemben, de valamiért nem akartam, de másoktól hiába várnám ezt. Végül az hozott enyhülést, hogy tudatosan elkezdtem figyelni a gondolataimra, ahogy a fenti gyakorlat sorban is leírtam. Kényeztető körtés palacsintát sütöttem, rendzgettem a növényeket, ültetgettem, s végül az élet összeterelt a szomszédasszonyommal, akivel jót beszélgettünk. Mire észbe kaptam, már jobb volt a lelkem is. A szomszédasszonyom depisebb volt nálam és nagyobb szüksége volt arra, hogy meghallgassák, mint nekem. Örülök, hogy valamelyest oldani tudtam benne a szorongását és hálás vagyok a sorsnak, hogy adhattam neki, ezáltal én is kaptam. :)