A válás sohasem megoldás... Eva-Maria Zurhorst A szeressed Önmagad, és mindegy, hogy kivel élsz /Bioenergetic Kft., 2007/ című könyvében fejtette ki ezt a gondolatot. Hogy miért kezdek erről írni? Vagy elmélkedni egyáltalán? Hát mert úgy gondolom a könyv címe maga egy nagy igazság. És mert megint a mi lett volna ha dobozban turkáltam kicsit... Hétvége van ugyanis. Két nap egyedül, magamban, idővel arra, hogy beinduljon az agyam... No de, félre a szentimentalizmust, a kezdődő depit (eztúttal nem húz le).
Zurhorst Asszony önismeretre hivatkozik, és nagyon sok elgondolkodtató dolgot ír le, oszt meg az olvasóival. Elsősorban a saját házasságát vette górcső alá, nem szépített semmit és sok olyan dolgot elemzett ki, bőséges példákkal tarkítva, amiket terapeutaként az eseteiből merített, amikre jó magam is rájöttem az elmúlt hónapok során. Többek között erre is, mármint, hogy a válás nem megoldás. Fontos és hasznos tapasztalatokat olvastam a fent említett könyvben, de és ez egy nagyon nagy DE. Zurhorst Asszony javaslatai csak akkor működnek igazán, ha mind a két fél ugyanarra az elhatározásra jut a kapcsolaton belül. És ez le is állította a depit, és be is csukta a mi lett volna dobozka tetejét.
Egy kapcsolatot viszonylag egyszerű kialakítani. Meglátom, megtetszik benne valami, ezáltal elve szimpatikussá válik /bármit mond is, tesz is rózsaszínnel indul/, ahogy beszélgetünk, aztán azt veszem észre, hogy már én is, vagyis félig tudatosan keresem a társaságát az élmény miatt, hogy mellette már izgatott vagyok, többnek szebbnek és jobbnak érzem magam és a többi, és a többi. Eddig ez a kémia és a psziché, valahol az önbecsapás játéka is. Szép érzés és igen sok dolgot el is ködösít. Mert valljuk be, ki ne akarna tetszeni a másiknak és ezért mit is tesz meg? Még akár hazudni is képes, valahol ez fényezés is, hiúság is, de most nevezzük ezt szerelemnek. Viszont ezt megtartani, fenntartani, viszonnyá, majd kapcsolattá nemesíteni, na az a meló. Meló, méghozzá nagyon komoly meló, mert lehet egy kapcsolat régi, vagy friss, ha a felek nem tesznek érte semmit, ráadásul nem fogadják el saját magukat benne, és általában nem fogadják el magukat tehát eleve bizonytalanok, ez által a másikat se tudják elfogadni, akkor az a kapcsolat életképtelenné válik.
Viszont, ha a felek még mindig szeretik egymást, felismerik ezt, felismerik, hogy miért szerettek egymásba, mi köti össze őket, akkor a tönkrement kapcsolat is megérdemli a megmentést, de csak ahol az alap erős és megvan az akarat is. Ahol valamelyik hiányzik, az veszett fejsze nyele. Önbecsapás, időpocsékolás és exelés, ahogy a legújabb szerzeményemben olvastam. Utóbbiról is majd beszélek, ha megért bennem ezzel kapcsolatban a gondolat. De térjek vissza az önismeret rögös útjára. Mely most oda vezetett, hogy a szakítás és a válás a kapcsolaton belül sose a megoldás maga, hanem annak az elodázása. Akármelyik fél is mondja ki először, hogy válni akar, az a fél nem mer önmagával szembesülni és leginkább menekül. Legalábbis Zurhorst Asszony meglátása szerint, de ha magamban nézek akkor szerintem is. És bár hajlok egyet érteni ezzel, de felmerül bennem az is, amit a Nagymamám mondott mindig, hogy kislányom, olyan szekér után nem kell futni, ami nem vesz fel. Szóval, ha a kedves menni akar legyen az azért mert elege van belőlem, mert rájött mást akar, vagy mert fél elköteleződni, netán úgy hiszi az új seprű jobban és szebben seper, engednem kell. Hiába tudnám, érezném mi a megoldás, ki vagyok én, hogy kényszerítsek bárkit is arra, hogy azt tegye, ami nekem jó? Mert amit én látok, érzek, vagy gondolok, az az én személyes tapasztatalom. Ő más ember, más gondolatokkal más érzésekkel.
Szóval a egyrészt a válás nem megoldás, de másrészt, ha jobban belegondolok, igen. A mi esetünkben a félelem erősen ott volt. Félelem az elköteleződéstől, félelem az intimitástól, a jövőtől, attól, hogy valóban ezt és így akarjuk e. Részemről nem lett volna ez én bíztam kettőnkben, bíztam magamban addig a pontig, amíg meg nem érzem benne tudat alatt ezt a vívódást, mert egy kapcsolatban a ki nem mondott dolgoknak sokkal nagyobb hatása és súlya van, mint annak, ami felszínre kerül. És ez elbizonytalanított engem is, visszalökött a régi kerékvágásba, és elindult a régi mozifilm is, mindaz, amit hoztam magammal. Szóval elindultunk a gödör felé. Mert egy pár jobban reagál a másik bizonytalanságára mint arra, amit mond. Mert sokszor én is folyton arra figyeltem inkább, mikor bármit is mondott a leendő ex, hogy ezt most miért mondja? Vajon tényleg ezt gondolja? És közben az járt a fejemben, hogy szeret-e egyáltalán engem ez az ember? Hogy mikor kihúzza magát és rám hagyja a döntést, tisztel-e mint nőt? Figyelembe vesz-e? Nos ezek a ki nem mondott dolgok ölnek. És ma már tudom, hogy a leendő ex saját magával szembeni bizonytalansága, elégedetlensége rám vetült, és elkezdtem ezt visszatükrözni, saját magam rossz dolgait a felszínre hozni, neki meg nem tetszett, amit látott, mert nyilván magára ismert. DE pont ez az a pont egy kapcsolatban, ami idővel mindig így fog történni, mert ez a színtere, a helye és lehetősége annak, hogy egy pár fejlődjön, külön külön és együtt is a kapcsolatban, hogy gyógyulni tudjon. De ez egy öngerjesztő folyamat. Ráadásul borzasztó szemellenzős, mert mindenki félti önmagát, fél sérülni, fél fájni. Pedig fájdalom nélkül nincs gyógyulás. Viszont meg tudom érteni azokat a szerencsétlen lovakat, akikre szemellenzőt aggattak, hogy csak előre láthassanak. Az ilyen állat bizonytalanná válik, riadt lesz és fél pont mert nem látja át a helyzetét, csak egy pici szeletet belőle, ezért beszűkül. És amikor egy ló fél, akkor az ősi félelemek és ősi ösztönök kezdenek benne működni. Ott a bizalom sérül az ember felé, és hogy egy ember milyen ember valójában, azt leginkább szerintem egy állat, vagy egy ló tudja megmutatni neki. De ez most az én személyes véleményem, semmilyen tudományos alátámasztás nem igazolja. Abból indul ki, hogy volt kutyám, kis koromban sokat lovaztam és tudom, hogy egy ló bizalmát csak akkor nyertem el, ha tiszta szívvel és mindenféle hátsó szándék nélkül közeledtem hozzá.
Túllépni a szemellenzőn, jobban mondva felismerni és tudni levenni elég nehéz. Nagyon nehéz. Lehet, hogy az ember nem is képes erre egyedül. Mármint felismerni. De az ÉLET bölcs és jó tanító többnyire segít ebben, így vagy úgy. Ezért nem tragédiaként kell megélni ezt, bár elsőre mindig annak tűnik. Az ÉLET azért vesz el dolgokat tőlünk, hogy aztán valami sokkal jobbat adjon, mert késznek ítél minket annak befogadására. Kezdek bízni abban, hogy talán, TALÁN nálam is így lesz. Annyi érzés, annyi gondolat volt bennem az utóbbi időben, annyi mindent éltem meg saját magammal kapcsolatban és ismertem fel, mikor hogyan csapom be önmagam, hogy muszáj leírnom ezeket, ha más nem azért, hogy visszaolvasva emlékeztessem magam arra, hogy ne tegyem ezt újra. Próbálom a megérzéseimet, a szívemet követni, nincs ebben semmi misztérium, semmi ősi nagy tudás, hiszen ki vagyok én? Pici csepp egy hatalmas óceánban, ami a Föld háromnegyedét borítja. Csak egy apró kis emberke, aki most tanulja önmagát szeretni és elfogadni. Felelősséget vállalni önmagáért. Próbálok nőként élni, mert a nők a szívükkel látnak, a megérzéseiket követik és ez jó is így. És mit diktál a szív? Merd kimondani, merd elismerni, vállald és légy mindig és mindenkor őszinte.
Hát akkor beismerem. Hogy mit szerettem volna, mire vágytam a házasságomban igazán? Magam sem tudtam volna jobban megfogalmazni, nő akartam lenni, nő akit szeret a párja, arra vágytam, hogy őszintén szeressen. Ne eltartson, ne védelmezzen, egyszerűen csak szeressen. Azért ami és aki vagyok, mert az ő szeretete által tudtam kiteljesedni, ez által mertem önmagammá válni, befelé tekinteni, megnyugodni, vagyis elfogadni önmagam annak, aminek születtem és kiteljesedni. Azt hiszem, minden nő erre vágyik, ezért aztán végtére is nem ítélhetem a másikat sem. (csak a módszerét, a tetteit). De valójában ez a kiteljesedés akkor fog bekövetkezni egy nőben, ha már eleve jóban van magával. Szinte csak azok a nők tudnak megmaradni a házasságukban, akik ismerik önmagukat, tudják mit miért vállaltak és bíznak magukban annyira, hogy tudják képesek túllépni dolgokon. Vagyis azok a nők, akik szeretik önmagukat (na nem egoista, önző módon!), mert így a saját szeretetében, amit a nőt a társa és önmaga iránt érez, végső soron saját magát nyeri el, saját nőiessége forrásához talál vissza, és így tudja megismerni, felfedezni a képességeit, az erejét és tanul meg hallgatni a szívére is. Mert nagy igazságnak tartom, egy örök igazságnak, hogy egy nő csak annyira lehet nő a kapcsolatban, amennyire mer férfi lenni a társa. Szóval az én párom nem mert azzá válni, nem merte magát elfogadni, és nem tudom szerette e önmagát annyira, hogy az lehessen, ami lenni akart. Szóval hogy is várhattam el tőle, hogy engem szeressen, ha önmagát se volt képes? Mert a kapcsolat és a házasság akkor fog működni, ha mindkét fél teljes önmagában, ha a férfi is mer férfi lenni és a nő is. A kapcsolaton belül egy nő a melegség, a puhaság, a szív. Míg a férfi az erő, a szabály, a biztonság megteremtője. De azt hiszem ez úgy is kell működjön, hogy nem kényszeresen erre törekszik a két fél, csak önmagából kiindulva éli meg ezt természetesnek. A férfi bízzon magában annyira, hogy szeretni tudja a nőt, a nő pedig bízzon magában annyira, hogy el tudja fogadni ezt.
Még a természetben is van erre példa. Néztem nemrég egy filmet az egyik okosító adón /mostanában szinte mindig ilyeneknél kötök ki a vad kapcsolgatás közben/, egy falkáról, amit egy idős farkaspár vezetett. Megdöbbentő volt látni, ahogy a kilenc éves /a természetben és még a kutyáknál is komoly kor ez, ha a szabadban élnek/ alfa-hím mekkorára szívta fel magát a nála jóval fiatalabb betolakodóval szemben, amint az alfa-nőstény, a társa, is színre lépett. Ketten együtt olyan erőt és tekintélyt tudtak demonstrálni, hogy még a hormonoktól megkergült nőstény kölykük is lecsitult, nem beszélve a másik falka casanovájáról, akit meg simán elűztek így. A két farkas egy volt, együtt mozdultak, a nőstény tudta miben és hogy segíti a másikat, a hím meg teljesen magabiztossá vált a tudatra, hogy a nőstény mellette áll. Összhang, erő, egység. Sírtam a film végére (a nőstény elpusztult egy támadásban, a hím pár hónapra rá szintén, de addigra félelmetes gyorsan lerottyant a veszteség miatt), mert hol van ez manapság az embereknél,hogy veszett ez ki a kapcsolatomból ??!! Miért vágyom pontosan erre én is még mindig? Mert igenis mindenki erre vágyik és az hazudik magának, aki azt mondja hogy ez hülyeség. Egy nő, ha igazán szeretik és ő ezt el meri fogadni, csodákra képes. Hittel és szeretettel a háta mögött szárnyalni tud. S amikor ezt nem kapja meg, egyszerűen elsorvad, elveszíti önmagát, a hitét, a forrását, a legfőbb kapcsolatot a nőiességével. Gátlásossá válik, félelmekkel lesz teli és még szexuálisan is fél közeledni a másikhoz. Mert a kapcsolatban ha az egyik fél elbizonytalanodik, és elhallgat, megszűnik a forrás, ami táplálná a bizalmat. És a szex az első, amin ez meglátszik, az intimitás sínyli meg ezt. Pontosan ezt éltem meg én is, így hanyatlott le mindaz, amit az elején olyan boldogan, olyan örömmel éltem meg. De ugyanígy a szex jelzi a kapcsolat javulását is, ha működni kezd a kommunikáció a két fél között, vagyis a pár tudatosan, vagy ösztönösen nyúl ki egymás felé, mert szeretik még egymást. (sóhaj sóhaj, bár egyszer éltem volna ezt meg...)
De hogy mit akartam ebből a zagyvulásból kihozni, és hogy kapcsolódik ez ahhoz, hogy megtanuljak szeretni? Hát annyiban, hogy egy nőnek kell, hogy érezze, hogy szeretik. Kell hogy lássa a másikon, a szemében. Ha ez nincs, miben tudna hinni? Bár ez függőnek hangzik, valójában igen bonyolult dolog. Egy kislánynak ahhoz, hogy egészséges felnőtt nővé váljon nagyon sok szeretetre és törődésre van szüksége finom átmenetekre, amiben az anyja hisz magában és nőként mert nő lenni, és az apja nem sokként éli meg, hogy az ő kis tündérkéje hirtelen kívánatos testű nővé válik. Egy kisfiúnak ennél sokkal többre van szüksége. Nem csak szeretetre és törődésre, mert egy kisfiúnak az anyjáról való leválás, a felismerés, hogy ő más, nem lány, és tőle mást várnak mint a lányoktól olyan sokk, és olyan trauma, amit ha nincs erős és jó férfi példakép, és olyan anya mellette, aki nem telepszik rá érzelmileg, akkor bizonytalanná és gyengévé válik. De megint nem mennék bele ennek pszichológiai boncolgatásába, lényeg, hogy a kisfiúk mások agyban és testben is mint a kislányok, de ez egyik felet se emeli a másik fölé. Egyszerűen mások vagyunk és kész, ez viszont biológiailag és tudományosan is bizonyított dolog.
Lényeg, hogy magamból kiindulva pontosan emlékszem még milyen érzés volt a tudat, hogy a kapcsolat elején, amikor a leendő ex még szeretett, bármire képes voltam. Bármit túl tudtam volna élni, ez adott erőt eljönnöm otthonról, kilépni a függőségből, erőt adott, hogy jobb legyek mint voltam bármikor is. Pedig 9 hónap különéléssel indult a viszonyunk az ország két végében. De akkor azokban az időkben teljesen és megingathatatlanul önmagam voltam. Bátor, erős, szerettem önmagam, szerettem a testemet, szerettem a bőrömben lenni, azt, hogy nő vagyok és ezt neki köszönhettem, ezáltal tudtam 100%-osan mellette állni, támogatni, biztatni, hinni benne, szeretni, ha kellett túllendíteni őt a holtponton, és nagyon nagyon büszke lenni rá minden apró sikerért, amit elért. Hogy megnyílott, hogy visszavették a főiskolára, hogy felvállalt minket, hogy lediplomázott, hogy munkát talált, hogy feleségül kért és a többi és a többi. Én, ÉN, aki világ életemben gyűlöltem magam, amiért csak gyenge nőnek születtem. És mindezt csak az a melengető, szívdobogtató tudat hozta elő, hogy akkor még a leendő ex szeretett engem...
