Idén munkában töltött utolsó napom kimerítőbb volt, mint eddig bármikor. Küzdöttem. Saját magammal, az emberekkel, de miért? Végtére is számít az? Azt hiszem nem. Ami számít, hogy még élek. :) Hogy a Sárkány Éve mit hoz, azt csak a Sárkány tudja, amit a lábamon is tekereg. Talán felismeri magát és hozzám törleszkedik kicsit, hogy megmelegedjék. Talán hoz egy kis életet is, egy kis erőt és tüzet magából. Folyamatosan fakadok fel, mint a gennyedző seb. Segítséggel ugyan, de rá vagyok kényszerülve, kényszerítve, hogy foglalkozzam önmagammal. Hálás vagyok a barátnőimnek, akik onlány ugyan, de kíméletlenül visszapofoznak önmagamhoz. Halogattam, és halogatnám a lépéseket, mert félek. Félek belemenni az ismeretlenbe, feladni egy érzést, feladni azt a nőt, akit ki tudott hozni belőlem a régi új kedves. Az a régi új, aki úgy tűnik ismét csak régi lesz. Nehéz és fáj ezt feladni, ezt a pillantban létezni tudó, önmagát maximálisan elfogadó és elégedett nőt, aki mellette lettem. Mert az ujja arra bizonyos gombra illik, ahogy mindene passzol hozzám. Amikor az ember lánya megleli a számára minden téren elfogadható és megfelelő partnert, aki viszont őt nem akarja, az igen nagy csalódás. Jobban fáj, mint a házasságom elvesztése. Ember küzdj és bízva bízzál - ahogy Madách is mondta, de mi végre bízzak, és miért küzdjek. Magamért, mondaná a barátnőm. Igen, magamért... Azt hiszem ezt kell igazán megtanulnom. Önmagamat elfogadni, ha már fel kell adnom, akire vágytam...
Idén nem valószínű, hogy írok még. Kívánok mindenkinek boldogabb, sikeresebb és jobb új esztendőt. Csínján a fogadalmakkal! Én nem fogadkozom, csak igyekszem a szívemre többet hallgatni és megpróbálok nem félni. Mindenkinek minden jót kívánok! Majd jövőre folytatom :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése