Történt egyszer egy napon, talán egy éve is már, hogy rádöbbentem mitől vágom el magam, ráadásul tudatosan. Ezt az élményt egy időre elfelejtettem, de a napokban egy másik kapcsán előjött.
Akkor még az foglalkoztatott, hogy a férjem el akar költözni, hogy vidéken dolgozhasson; ahogy ő okoskodott azért, hogy így többet keressen és több maradna nekünk. Én ezt nem vontam kétségbe, csak a félelmeimtől vezérelve láttam, milyen árat kéne ezért fizetnem. Magamra lennék teljesen hagyva, nem látnám csak hétvégeken (vagy akkor se), a babaprojektnek lőttek és mivel albérletet is kellene fizetnie, mit is spórolnánk meg, a csorbult bizalomról nem is beszélve, mert akkora már a tény tény volt, hogy van egy harmadik is. Amit akkor nem ismertem fel, az az volt, hogy ez a számára egyfajta menekülési útvonal volt. Akkor még azt hitte, ha elszalad a probléma elől, akkor az nem megy utána, hogy egy új látszólag szabad élet mindent megváltoztat. Ő ezt azóta megvalósította a másikkal, de utolsó beszélgetésünk alkalmával nem láttam rajta, hogy teljesen elégedett és boldog mindennel, ami vele történt. Inkább azt láttam, hogy fél, bizonytalan és szenved.
E kapcsán viszont én rájöttem valamire. Amikor a kapcsolatunk elvesztését hozta fel a férjem azzal szemben, hogy én őt lekötöm és korlátozom, eljátszottam a gondolattal; mi lenne ha? Szembe tettem az igényeinket és elkezdtem a magamét másként látni. Elengedtem a feltétlen ragaszkodást bizonyos kritériumokhoz. Arra gondoltam, hogy én mit kezdenék az idővel, ami így adatott. Hogy én mit nyernék így, ő mit nyerne és végső soron a kapcsolatunk mit nyerne abból, ha én őt elengedem. Felidéztem, hogy 9 évvel korábban az elején is így voltunk együtt 9 hónapig (mágikus szám…csupa 3-aból áll) és működött. Ahogy egy dolgot el tudtam engedni, sorra jött a többi és a végén álltam a nappaliban a fejemben cikázó lehetőségektől szinte megrészegülve és csak hápogni tudtam. Katartikus élmény volt felismerni, hogy olyan dolgoktól tartottam vissza magam és őt is, amiket simán meg lehetett volna oldani. Hirtelen feléledtem belül. Új módon láttam a házasságunkat, a kapcsolatunkat. Új távlatok, új lehetőségek nyíltak meg korlátok és elvárások nélkül. Megértettem az ő igényeit és rádöbbentem a sajátjaimra is. Elemi erővel tört rám a remény és kinyílt a világ. Mérhetetlen belső szabadság vett rajtam erőt, fellélegeztem és szinte hallottam koppanni a láncokat a lábamnál.
E kapcsán viszont én rájöttem valamire. Amikor a kapcsolatunk elvesztését hozta fel a férjem azzal szemben, hogy én őt lekötöm és korlátozom, eljátszottam a gondolattal; mi lenne ha? Szembe tettem az igényeinket és elkezdtem a magamét másként látni. Elengedtem a feltétlen ragaszkodást bizonyos kritériumokhoz. Arra gondoltam, hogy én mit kezdenék az idővel, ami így adatott. Hogy én mit nyernék így, ő mit nyerne és végső soron a kapcsolatunk mit nyerne abból, ha én őt elengedem. Felidéztem, hogy 9 évvel korábban az elején is így voltunk együtt 9 hónapig (mágikus szám…csupa 3-aból áll) és működött. Ahogy egy dolgot el tudtam engedni, sorra jött a többi és a végén álltam a nappaliban a fejemben cikázó lehetőségektől szinte megrészegülve és csak hápogni tudtam. Katartikus élmény volt felismerni, hogy olyan dolgoktól tartottam vissza magam és őt is, amiket simán meg lehetett volna oldani. Hirtelen feléledtem belül. Új módon láttam a házasságunkat, a kapcsolatunkat. Új távlatok, új lehetőségek nyíltak meg korlátok és elvárások nélkül. Megértettem az ő igényeit és rádöbbentem a sajátjaimra is. Elemi erővel tört rám a remény és kinyílt a világ. Mérhetetlen belső szabadság vett rajtam erőt, fellélegeztem és szinte hallottam koppanni a láncokat a lábamnál.
Tiszta és felemelő érzés volt. Amiről én azonban később megfeledkeztem, mert a férjem szkeptikus tekintetét ma is látom magam előtt. Nem hitt nekem. Nem hitte el, hogy ilyen lehetséges, hogy pikk pakk az ember ugyanazzal a meggyőződéssel állítsa homlok egyenest az ellenkezőjét annak, amit előtte. Pedig de, pontosan így történt. Azonban ő akkor már mással gondolkodott, azóta már tudom ezt. Neki nem én kellettem; a terveit arra nézve, hogy máshol kap munkát nem velem szőtte, ő csak szabadulni akart tőlem és a házasság szerinte rá rótt kötöttségeitől. Mert rájött a másik mellett, hogy nem azt akarja, amit mi 9 évig megéltünk egymás mellett; nem azt akarja, amit elértünk, számára ezek nem képviselték azt az értéket, amit a számomra, mert nem érezte, hogy szeret. Meg tudom érteni. Akkoriban én sem szerettem magam, ahogy igazán őt sem. Bizalom és vonzalom nélkül minden kapcsolat halott és ő nem vonzódott hozzám, ahogy testileg én sem őhozzá. A házasságom elszállt, az élmény azonban velem maradt. A belső szabadság olyan dolog, ami nem engedi meg az egónak hogy magához kössön bárkit is. Mivel én magam sem vagyok hajlandó igába hajtani a fejem, mástól sem kívánom azt, hogy hozzám kösse magát. Azonban azt megengedem magamnak, hogy szabadon érezzek bármit. Ha fájdalmat, azt, ha csalódást azt, ha félelmet azt is. Ezzel azonban mindig szembe nézek. Ha harag van bennem azt is vállalom, de legfőképpen azt, hogy szeretek. Mert ha elnyomom magamban mindezt, elvágom magam az élettől. Saját magamtól és én élni akarok, önmagam akarok lenni. Átérezni mindent ami jó, mindent, ami éltet a pillanatot a maga teljes valójában fékek és szemellenzők nélkül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése