Az Életet élni kell, de érteni is. Bár ez utóbbit elég nehéz, ha az ember lánya adott helyzetben van, nem biztos, hogy tisztán lát a ködtől (ami mostanában ül itt a városon). Szóval ez a köd néha olyan tömény és sűrű, hogy elvakít. És hogy miből jön ez? Magamból? Helyzetekből? Reakció? Azt hiszem mindez együtt.
Magammal is kiszúrok, a másik is kiszúrhat velem. A helyzet meg a húzd meg eresszed meg játék, ami mit mondjak az idegeimre megy. De ez van.
Az életem egy bizonyos pontja stagnálni látszik, se előre, se hátra, nagyjából úgy, mintha soha nem is létezett volna az elmúlt sok sok év. Míg a másik fele felpörgött, az elmúlt hetekben szó szerint annyira, hogy attól tartok valamilyen szinten kiégtem. Öreg vagyok én már ehhez lelkileg. Ha csak pár évvel lennék fiatalabb... De nem vagyok, viszont talán bölcsebb... De ahogy megy az idő, nem tudom abból, amire annyira vágyom lesz e még valaha bármi is. Fognak e az ikrek a kertben futkosni, leszaladhatok-e majd velük fürdeni a Balcsiba? Vajon a társ, akire vágyom fog e ránk büszkén nézni a tűz felett, amit a szeretteinkkel ülünk körbe? Olyan távolinak tűnik ez most, pedig én belül érzem, hogy egyre jobban vágyom erre. Csak hát ehhez ugye kéne az a TÁRS, aki valamiért nem jön. Bízom benne, hogy a köd nem vakított teljesen el és nem az van, hogy már rég kopogtatna, csak hát néma gyereknek az anyja se látja a fától az erdőt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése