Mindenki fél valamitől. És a félelem az elme gyilkosa. Tettekre késztet, ami által sérülünk pontosan úgy és ott, ami miatt félünk. Egészen addig, amíg ezt fel nem ismerjük. Ha felismerem az okozatot, meg fogom találni az okot is.
Azt hiszem ez történt most is. Van egy ember, aki képes feltörni, kinyitni olyan szinten, hogy szó szerint áradni kezd bennem az élet. Az az energia, amit egész kicsi koromban zártam el magamban. Hogy eggyé tudok válni önmagammal, az érzéseimmel testem lelkem egy lesz. Ez az energia először olyan elemi szinten robbant akkor pici gyerekként ki belőlem, mint a vulkán, ami engem akkor nem, de a szüleimet arra késztette, hogy abbahagyják a veszekedést. Harag, gyűlölet és olyan szintű ölni vágyás mindez egy apró testből raccsolón, selypítőn, mégis olyan felnőtt módon üvöltve a szavakat, ami bármelyiknek is javára vált volna. Azt mondják az okosok, ha a haragot elnyomja az ember, azzal a szeretetre való képességét is megöli. A kettő egy és ugyanaz az energia, mint egy érem két oldala. És én ezt tettem magammal, és páncélt húztam, burkot vontam magam köré, hogy ez a harag ne tudjon kijönni, ne tudjon tombolni. Életemben viszont egy valaki kit tudja ezt hozni belőlem mármint a haragot. De olyankor magamat gyűlölöm. Az a másik viszont a szeretetre való képességet tudja kihozni belőlem. Ami szintén halálra rémít. Annyira, hogy képes vagyok tönkretenni bármit, csak hogy ez a félelem elmúljon. Ahogy most is...
De most megértettem, végre látom mit művelek. És nem csak magam jöttem rá, van aki nálam sokkal bölcsebb, jóval fiatalabban is, de sokkal bölcsebb és pontosan rámutatott Ő is arra, amit én is felismertem. Az, hogy sajnálom, kevés. Hiszen eltörtem valamit, belerondítottam egy szép lapba, amin szaporodtak a sorok, de most már egy nagy paca is ott figyel rajta.
Elzártam magam annak idején az élettől, mert a szüleim arcán olyan döbbenetet láttam akkor, ami megrémített, és Anyám meg is torolta a haragomat. Tehát idővel lenyomtam magamba. És szép lassan elfelejtettem élni.
Számtalanszor mutatta meg a tudatom, hogy itt a forrás. De valójában soha nem tudatosítottam a tettek és az ok összefüggését. De most azt hiszem igen. Talán elveszítettem ezt az embert, talán csak három lépés távból fog eztán velem hűvösen barátkozni és soha többé nem érezhetem Őt úgy, ahogy igazán szeretném. Ami átmenetinek indult, lehetett volna több is, de én tettem róla, hogy eztán csak átmeneti maradjon, bár bízom abban, hogy a józan ész ad még egy esélyt arra, hogy javítsak. Ha mégsem, akkor is megérte és én hálás leszek neki, amíg élek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése