Már megint egy dal...

Ákos: Óda


A szélkarcolta felhők alatt
A város felragyog
Tócsák tükre mélyén
Szikrázó csillagok
Ha tőled jövök, hozzád megyek
Mindig új vagyok

Sokat ígér az éjjel
De tőle több itt nem kell már
Semmi nem hiányzik
Minden hatalmamban áll
Ha tőled jövök, hozzád megyek
Örök váratlanság vár

Minden lépésed tánc
Minden hangod egy dallam
Dolgozik bennem a hajlam
Hogy mindig birtokoljam
Azt, aki vagy
Csak ilyen maradj
Én keményen élek
De szelíden cselekszem
Síromban párnám vagy
Vess ágyat
Lefekszem

Meztelen és hevült szavakban
Feszülő hatalom
Egymásra zárt karok között
Szenvedni szabadon
Ha tőled jövök, hozzád megyek
Te vagy az otthonom

Minden lépésed tánc
Minden hangod egy dallam
Dolgozik bennem a hajlam
Hogy mindig birtokoljam
Azt, aki vagy
Csak ilyen maradj
Én keményen élek
De szelíden cselekszem
Síromban párnám vagy
Vess ágyat
Lefekszem

Ez egy óda a nőhöz
Az örök jelen időhöz
Ez egy óda hozzád
Te legszebb földi ország

A legszebb vallomás ez, amit Férfi egy Nőnek adhat. Mindig arra vágytam, hogy így szeressenek, de mindig túl irányító és túl türelmetlen voltam ahhoz, hogy ez így a maga valójában kiteljesedhessen. Emiatt sok dolgot veszítettem el, még a Kedvest is :) De önmagamat is. Viszont mert ez is én vagyok, vállalom ezeket. Az elveszített, feladott álmokat, az eltékozolt időt, a szenvedést mindent. Mert a döntéseim végül csak elvittek oda, ahol végső soron lennem kell, önmagamhoz. Az Élet olyan tanár, hogy hagyja a rosszat is, csak hogy tönkretehesse azt és miután lerombolta a rosszat, a helyébe csendesen odatesz valami mást, ami sokkal jobb nekünk.
Feladtam, hogy küzdjek ez ellen, hogy küzdjek önmagam, az érzéseim a vágyaim ellen. Egyszerűbb ha elfogadom a létezésüket, nem pedig irányítani akarok valamit, ami nem csak tőlem függ. Az ellenállás stresszt szül, a stressz félelmet a veszteségtől, a félelem pedig beszűkiti a látószöget. Pont, mint a játékban is, a cél meghatározza a lépéseket, szűk korlátokat szab és olyan terhet tesz ránk, hogy semmi mást nem látunk csupán a célt magát, ami olyan hatalmasra dagad, hogy végül rettegéssel tölt el. Nem csoda, ha ebbe bele lehet roppanni.
Nem a cél a fontos, hanem az út, az oda vezető apró lépések tudatosítása. Egyszerre csak egy lépést lehet úgy is tenni. Azt gondolom önmagamnak teszek jót azzal, hogy hagyom hogy az életem történjen, legyen úgy, ahogy lennie kell és ha vágyok is, az Élet majd megadja, ha az a hasznomra van.
Felszabadulni valami alól, ami már csak nyomasztott, ami már csak bántott, tépett, karcolt és ölt legbelül olyan, mint amikor a főnix ég el és teremti magát újra. :) Ez a fránya madár kell nekem :D...