Úgy tudom néha magam utálni... Pedig olyan egyszerű lenne nem az eszemre hallgatni, nem magyarázni semmit, csak érezni és hagyni. Miért akar az ember mindig minden pillanatot megmagyarázni, miért akar az ember minden tettet a magának elfogadhatóvá tenni ahelyett, hogy csak szimplán meglátná a tettet magát, vagy a gyáva szavak mögött meghallaná a valódiakat. Mert az ego elemez, keres, kutat, hogy önmagát igazolja. De mit is kellene igazolni? Nem az egom határoz meg, hanem a tapasztalataim, az érzéseim, a vágyaim. Az, hogy mit és mennyire tudok befogadni tudatosan.
A túl jó vagy; te sokkal többet érdemelsz; vágyom rád, de nem vagyok beléd szerelmes; szeretlek, tisztellek, kívánlak, de...; tartsunk szünetet; gondolkodnom kell, majd válaszolok.... Az ilyen és ehhez hasonló mondatok igen, csak első hallásra tűnnek őszintének. Aki ezt mondja, legyen az pasi, vagy nő, az képtelen szembenézni önmagával és vállalni más előtt, hogy egy gyáva valaki. Miért nem tudja valaki felvállalni a NEM-et?
Mert ha odaállok valaki elé és kerek perec a szemébe mondom, hogy figyelj édes, tök jó nő vagy, de én mást akarok, a régit akarom visszakapni ezért kepesztek. És ugyan te kívánatos jó csaj vagy meg minden, szép vagy meg okos, de nem nekem. Akkor ledöbbenek, de mégis ezt inkább el tudom fogadni mint mást. És talán még tisztelném is érte. Pedig... Na de nem. Ezt nem kezdem el magamnak megmagyarázni. Az van, ami igaz és az az igaz, ami van. :) ennyi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése