Nem vagyok áldozat....

Nem vagyok áldozat,

Nem vagyok áldozat,

NEM VAGYOK ÁLDOZAT....!

ez is egy lecke, és nem kérem szépen nem bomoltam meg, csak gyakorlok. Kb. ez a második lecke, amit agyba kell vésnem és tudatban kell tartanom. Az első volt ugye a mérleg. Fenti pedig tudatosítja bennem, hogy felelős vagyok. Felelős a kapcsolatomban történtekért, magamért, végső soron a másikért is. Vagyis elismerem az én részem abban, hogy miért jutott oda a kapcsolat ahová, miért jutottam én benne oda ahová és igen ez nem könnyű, de nem is lehetetlen.

Minden alkalommal felelős voltam, amikor láttam mi van mégse tettem meg mindent ellene, vagy egyszerűen semmit se tettem. A semmit pedig szó szerint kell venni így, hogy SEMMIT. Se érte, se ellene. Ezt kimondani nagyon elszomorító, pazarlásnak tűnik és jókora önvádaskodásnak ad teret. De minden éremnek mindig két oldala van. Ahogy egy okozat is okkal válik okozattá. Viszont nem mentegetem magam, valamint a leendő exet sem mentem fel, de nem is veszem magamra egyedül ezt a keresztet. Miért? A válasz nagyon egyszerű :) mert nem vagyok áldozat. Hibáztam? Igen. Nagyot? De még mekkorát! Van következménye? Naná hogy. Akkor meg ugye, hogy ugye?

Olyan nincs, hogy csak ő vagy csak én vagyok a hibás. Ez ujjal mutogatás a másikra és a felelősség hárítása. Azzal hogy így teszek, azt próbálom leplezni, hogy mennyire félek. De végső soron mitől is? Mitől is félhetek jobban ilyen helyzetben? A következményektől? Azoktól semmi sem ment meg. Vagy tán saját magamtól? És miért félnék magamtól? Emberből vagyok, így nem vagyok tökéletes, és a az emberek a hibáikból tanulnak. Nem az a lényeg, hogy hibázok, még csak az sem számít, hogy ki mit szól hozzá. A lényeg az, hogy a kapcsolatban részt vevők mit gondolnak, mit szólnak saját magukhoz. Hogy merik e vállalni önmagukat vagy sem.

Elköteleződni egy kapcsolatban a másik mellett nekem annyit jelent, hogy végső soron önmagam mellett köteleződöm el. Vagyis vállalom magam teljes valómban, merek önmagam lenni, merem kimutatni, merem vállalni még azt is, hogy pőrén flangálok otthon. Ezt a másiktól is elfogadom, vagyis hogy érezze magát felbátorítva arra, hogy ő is önmaga legyen, de persze lehet nem akar, akkor meg azt kell elfogadni. Akit ez zavar, annak erősen magában kell néznie. Azt hiszem, aki tisztában van magával, az nem fél vállalni a kapcsolatot sem önmagát nem fél benne vállalni, mert így tud benne fejlődni, azt mélyíteni, előre lépni benne végső soron önmagát fejleszteni és többé válni a kapcsolat és a másik által. Erről szól az egész, vagy tévedek?

Amikor két ember összeköti az életét, közös lesz minden. Közössé válik a sorsuk, a tetteik és a felelősségük is. De csak annyiban lehet ez így amennyire oda meri magát tenni a két ember. Ez a meri vagy nem meri kérdés viszont nem adhat teret a hatalmi harcoknak, amibe óhatatlanul is át tud csapni egy kapcsolat. Ez alatt értem a sértett önzésből származó reakciókat. Amikor magam is azt játszottam, hogy én sem csinálom meg neki amit kér, mert ő sem tette meg, amit én kértem tőle. De ez olyan gyerekes... Mi pedig állítólag felnőttek volnánk.

Leo Buscaglia könyvéből kivéve attól jobban és szebben meg se lehetne fogalmazni az igazi elköteleződés lényegét, amit az egyik diákja mondott ki. És milyen fura, hogy ez rám és a leendő exre is teljes mértékben igaz.

„Mindig is féltem az igazán mély kapcsolatoktól a felelősség miatt, amivel együtt járnak. Megriadtam a velem szemben támasztott elvárásoktól, attól tartottam, hogy nem tudok majd megfelelni nekik. Csodálkozva vettem észre, hogy amikor bele mertem vágni egy kapcsolatba, erősebb lettem. Két elmével gondolkodtam egyszerre, az addigi egy helyett, négy kezem lett, négy lábam, és egy másik világgal lettem gazdagabb. A másikhoz kapcsolódva kétszer olyan erős lettem, mint azelőtt és kétszer annyi választási lehetőségem nyílt. Most már könnyebben tudok másokat szeretni. Erősebb lettem, és nem félek annyira.” 

Nem tudom, én úgy vagyok, hogy mikor egy számomra alapvető igazságot olvasok, hallok, akkor belül szinte visítja az a belső hang, hogy igen ez az. A bőröm is bizsereg belé, tiszta libabőr leszek és szó szerint borzongok. Mikor ezeket a sorokat olvastam ennyire nem fajultam el, ezt konkrétan akkor éltem ilyen durván át, amikor a Hagakure című művet olvastam, ami az ősi Japán szamurájok kódexe. Szóval azért ezekre a sorokra rácsodálkoztam és rájöttem, hogy pontosan így éreztem magam a leendő exxel. Ugyanígy. És mégis akkor miért változott ez? De már rájöttem...

Tulajdonképpen mindenki fél az ismeretlentől, és ez megöl egy csomó mindent. Akár még azt is, ami igazi és jó és többek és jobbak leszünk általa. De mikor az ember megijed és visszatorpan, hogy hőőőőőőő ilyen tényleg van? Akkor jön a baj. Meg a kételyek. És ez rossz, és téves hozzáállás is, de ugyanakkor olyan emberi. Senkit nem ítélhetek el ezért, mert akkor saját magammal kell kezdenem, hiszen pont ezen buktam el én is. Pedig minden csak addig lesz ismeretlen, amíg oda nem merek nézni, amíg felé nem lépek, rá nem csodálkozom. Vagyis amíg nem veszem a bátorságot és az időt arra, hogy megismerjem. És ebben áll a felelősségem. Addig amíg nem így teszek, a félelem fog uralni. Mert a félelem öl, butít és nyomorba dönt (ahogy az alkohol, a nők, a férfiak, és sorolhatnám még napestig, hogy mik) sok esetben viszont életet menthet, ha van alapja, és a túlélést segíti. Mert a legbátrabbak tudják legjobban mi az a félelem. Én lassan de biztosan kezdem megérteni, hogy jobban kell félnem a félelemtől magától, a beletörődéstől, a tétlenségtől mert ilyenkor válik az ember áldozattá...