Van egy nagyszerű könyvem, (a sok közül az egyik ilyen) ami előadássorozatok gyűjteménye és elmélkedés is egyben a szeretetről.
Leo F. Buscaglia A szeretet Tűnődések az Emberi Élet Legnagyobb Élményéről Park Könyvkiadó BP., 2011, a Lélekbúvár Könyvek sorozataként jelent meg. Ebben olvastam egy nagyon elgondolkodtató részt. A szeretetről csak úgy érdemes beszélni, ha e kapcsán elmélkedésre okot adó kérdések fogalmazódnak meg. És rájöttem, hogy ez milyen igaz. Tulajdonképpen ezt a blogot is ezért kezdtem el. Részben, hogy kiírjam magamból a szertettel kapcsolatos rossz beidegződések, és hibák, téveszmék tömkelegét, melynek következménye a kapcsolatom romja is. Másrészt pedig kérdéseket feltenni magamnak.
Magamnak, mert ki mást érdekelne valójában, hogy én itt miket írogatok?
Terápiás célzatú ömlengésem alapja nem csak a fent említett két ok. Rengeteget olvastam az utóbbi hónapokban. Általában hasonló témájú könyveket, önfejlesztő jelleggel és úgy gondolom, ezek olyan olvasmányok, amit meg is lehet osztani. Egyben a saját káromon tanult tapasztalatokat is kiírva ide, ez által csak remélni tudom, hogy talán másnak segít ez. Talán. Abban is reménykedem, hogy kérdések merülnek fel azokban, akik esetleg olvassák a bejegyzéseimet. De ha még meg is osztanák velem, akkor kellemesen el lehetne tűnődni ezeken a dolgokon.
Bennem ami felmerült, az pl. az, hogy olyan hosszú együttlét után, min amit az ex-el töltöttünk együtt, aminek természetes velejárója, hogy a kapcsolat maga változik, lazulhat, illetve szorosabbá is válhat, vajon megállja -e a helyét az a feltételezés, hogy az egyik fél kijelenti, már nem szeretlek. Mert úgy gondolom, ha egy kapcsolat szeretetből, kölcsönös vonzalomból és feltétlen bizalomból, tiszteletből indul (mint állítólag a miénk is) és ebből növi ki magát, elviekben biztos kéne, hogy legyen az alap. Ha valakit szeretek azért amiért, annak aki, minden hibájával és jó tulajdonságával együtt, mondhatom-e azt történjék bármi is, hogy már nem érzek így iránta? Úgy gondolom, ahol maga az érzés őszinte, ott változhat ugyan egy körülmény, változhatok én is, de maga az érzés, amiből az egész indult, ami a másikhoz köt, az nem szűnik meg létezni, mert a szeretet nem olyan dolog, hogy egyik reggel arra ébredek a társamra bámulva, hogy nem szeretem őt. Ha mégis ez történik, számomra ott valami eleve sántít...
Mi tud egy férfit, aki elmondása szerint küzdött a kapcsolat elején a nőért, úgy eltántorítani az érzéseitől, hogy mindent, szó szerint mindent felrúgjon? És ha fel is rúgta, hogy képes tétlenül, próbálkozás nélkül, küzdelem nélkül egyszerűen csak kilépni? Véleményem szerint, aki állítólag olyan érzéseket táplál egy nő iránt mint még soha az előtt, aki küzd érte az elején, büszke magára és kiáll a kapcsolatért, aki áldoz rá és felad az elején, csak hogy együtt lehessen a szeretett nővel, majd az első komoly probléma után küzdelem nélkül lép le, ott az a fél talán soha nem is volt őszinte. Elsősorban magához, másod sorban a társához. És mindezt azzal indokolni, mikor a feltett komoly kérdésre komoly választ várnánk, hogy meg tudjunk valahogyan nyugodni és ne tűnjön az idő elvesztegetettnek, hogy már nem akarok veled lenni, mást akartam és hasonlók, hát nem tudom. Talán a kapcsolat első néhány hetében, egy-két hónapjában még elfogadhatóak ezek a kibújók. De 9 év után? Kilenc évnyi együttélés után nem. Persze az olyan kapcsolatban, ahol az egyik fél kórosan elzárkózik a felelőssége elől, aztán arra hivatkozik, hogy mások várták tőle el, hogy így vagy úgy tegyen és végül kibújókat ad csak válaszok helyett és akit szó szerint rábeszéltek arra, hogy kilépjen, mert a másik mellett sokkal de sokkal boldogabb lenne, ott mi az igazság? Valószínűleg az, hogy az egyik fél komolyan gondolta a dolgot, míg a másik nem. Valószínűleg az, amit Ghandi is mondott: „Nincs szeretet ott, ahol nincs akarat.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése