"...ember küzdj, és bízva bízzál!" /Madách Imre/

Avagy, „Yesterday all my troubles seemed so far away....” tráááálááálááááááááááááááá

Bármelyik könyvemet is venném elő a témában, mindben ott lenne így vagy úgy ez a mondat, amit Madách Imre az Ember Tragédiájában zárszóként vetett papírra.

Küzdj és bízva bízzál, vagyis tégy a dolgokért és vessed hited a tettekbe, továbbá egy felsőbb hatalomba. Hogy ez a felsőbb hatalom kinek mi, azt döntse el ki ki a maga belátása szerint. Ebben jócskán van elgondolkodtató, mert mi van, ha nem hiszek sem önmagamban, sem pedig egy felsőbb erőben...? Mondjuk nálam az első rezeg ugyan, de a másodikban hajlamos vagyok magamnak igazat találni. Én a részemről a Buddhizmus, talán kicsit a Hinduizmus tanításai felé hajlok. /fúúúj fúúj rossz kislány, de okkult gondolkodás ez, mikor meg vagy keresztelve és bérmálva ejj ejj :)/ Persze nem ismerem átfogóan a két vallást, de amivel eddig találkoztam azt egész egyszerűen kétségbe vonhatatlan igazságnak tartom. És hát ha azt nézem, hogy Jézus kicsi gyermekkorától Indiában nőtt fel... De megint mondom, ez az én szerény véleményem, nem fogok vallási nézetekről elmélkedni itt :), mert tiszteletben tartom mindenki nézetét.

Na de kanyarodjunk vissza az alap kérdéshez. Mi van ha valaki tényleg se magában, se egy felsőbb hatalomban nem hisz? Lehet valaki annyira kétségbe esett, olyan elveszett, olyan reménytelen és fájdalommal teli, hogy semmilyen kiutat nem lát? Már hogyne lehetne, sajnos nem kevés ember él ilyen gondolatokkal. Voltam én is ebben a cipőben, tudom milyen az, amikor annyira reménytelen vagy, hogy szemezgetsz a lehetőségek közül... De ez is egy döntés. Fent említett könyveimben többször olvastam, hogy minden rosszért, fájdalomért tulajdonképpen mi magunk vagyunk a felelősek. És ez annyiban igaz is, hogy ha azt nézem sokszor a saját gondolataim bántottak a legjobban, akkor igen tényleg én okoztam magamnak a sok bánatot. Na de az én bajom forrása az a helyzet, amibe kerültem a kedves által, aki esélyt se adott arra, hogy együtt oldjuk meg a bajokat. Szóval akció reakció folyamat van. A mesterséges depi ellen meg mindig jó egy kis fagyi, egy kis csoki, meg egy jó album, és persze valami latin zene, amire az ember akaratlanul is megmozdul. Nem mennék bele a komoly lelki betegségeket okozó állapotok elemzésébe, ezt a tisztet meghagyom Csernus Dokinak. Ő amúgy is jobb ebben, én itt csak magamnak motyogog. Na, szóval ha én magamnak csinálom a bajt, akkor dönthetek úgy is, hogy abbahagyom, ugye? Na ezt azért már sokkal nehezebb. Mindig könnyebb belegurulni a pöcébe, mint kimászni onnét. Ehhez kaptam viszont egy jó kis kapaszkodót, amin most filózgatni lehet. Szóval depresszív önpusztító hajlamomat dicsőítve (mármint öngerjesztő módon tépkedve a sebeimet a mi lett volna ha szitukban turkálva), a minap egy fórumon járva olvastam egy topikot (minő egybe esés), amiben az önbecsülését kereső leány (amúgy nagyon becsülöm azért, hogy fórumra mert menni ezzel) nagyjából ugyanolyan problémával küzd, mint jómagam. Gondoltam a válaszok, amiket kap nekem is jól jöhetnek. És láss csodát, az egyik hozzászóló (szerintem pasi volt, és le a kalappal az egyenessége és ötletes megfogalmazása előtt) kerek perec kimondta, hogy semmi baj nincs azzal, hogy a leánynak amolyan kényszeres megfelelni vágyásból ered a baja. Nincs más dolga, mint elfogadni azt, hogy ő ilyen és kész. Ha ezzel meg tud birkózni, (mármint az elfogadással és azzal, hogy ne változtasson magán semmit) akkor aztán majd tovább tud lépni.

Én személy szerint hajlok arra, hogy önmagam elfogadása ott kezdődik, hogy kimondom és elismerem a jó és a rossz tulajdonságaimat egyaránt, de hogy a rossz ellen meg se próbáljak tenni semmit se, mert amúgy sincs értelme ellene dolgozni, minthogy az a természetemből fakadóan ilyen. Na kérem ez már döfi. Szóval igen, tény hogy a rossz oldalam is én vagyok. Tény, hogy sok ebből a hozott anyag (lásd közvetlen környezet és család hatása blah blah), de az is tény, hogy sok rossz tulajdonság pont a csalódásokból és a fájdalomból ered, ami meg a hozott anyagból és így tovább és így tovább, szóval ez már felvet egy komoly filozófiai problémát. Mert az ördögi kör bezárul és hirtelen megint minden ott van előttünk. De igen, ugyanakkor ez lehet egy új kezdet is és igen, csakis én magam dönthetem el, hogy megismétlem-e a dolgokat, vagy valami teljesen újat kezdek el. A leendő exem, úgy tűnik az előbbit választotta az új kapcsolatával, amiben már ahogy összejött a nővel az totál olyasmi volt, ahogy velem is összejött, de ezért nem tudom őt hibáztatni. Szerelmet akart, mert szerinte a miénk már nem élt, vagyis ő nem érzett semmit (erről homlok egyenest máshogy gondolkodom, és ha vevő lenne rá, egész jókat tudnánk beszélgetni, ahogy régen is... de hát ő nem akar...) jobban mondva az új seprű módszeresen lebeszélte őt rólunk. Én pedig nem kívánhatok a leendő exnek rosszat, mert azzal magamnak kívánnám a ugyanazt, és isten ments karmát teremteni (fenébe ezzel most lehet azt teszem?) mert én ezúttal mást akarok. Ezúttal komolyan változtatni akarok, nem akarok gyűlölni, nem akarok fájni és nem akarom magam ölni belülről, erre már nincs időm.

Az ember természetes igénye a változás, hiszen az élet is változik. Ha egyféle képen nem megy és tudom, és be is merem vallani (sőt tenni is akarok ellene), hogy velem van a baj, miért ne változtassak a rossz tulajdonságaimon? És itt most nem arról beszélek, hogy másokhoz kell alkalmazkodni, vagy más kedvéért változtatni, mert az nem változás, az valóban kóros megfelelni vágyás. Én arról beszélek, hogy saját magamhoz képest változok, magamhoz vagy az új helyzetemhez alkalmazkodom, a magam mércéjéhez mérten. Ez akkor megy igazán, ha az ember egyedül van. Egyedül és nem magányosan. Én egyelőre még a kettő között dülöngélek sajnos. Az előbbinél jól vagyok magamban, jól érzem magam a bőrömben, utóbbinál hát olyankor depi hegyek és önvád hegyek.

Szeretni annyi is tesz, mint adni, és ha kap azt tudni elfogadni. De a szeretet elsősorban önzetlen és nem vár semmit cserébe azért, amit adott, magáért az érzésért ad. Ad akkor is, ha nem viszonozzák, és ez a legnehezebb, mert a viszonzatlan érzések kapcsán a bennem kialakuló sértett érzések, felmerülő gondolatok fogják pontosan megmutatni, hogy hol a baj. Mert ugye a szeretet önzetlen kell legyen, akkor miért is vagyok megbántva, ha a kedves azt mondja nem akar már engem? Miért is tépem, karmolom magam azért mert mást akart? Nem konkrétan más valakit, vagy más valamit, csak így simán MÁST. (és igen itt a válasz is magamnak mert ez a MÁS akár velem is lehetett volna, de ehhez kellett volna ő is) Szóval a baj ott van, hogy amíg a nemleges válaszára én bennem depi és önmarcangolás marad, addig miről is beszélek? Bár az én bajom elsősorban a másik tényező. Elfogadnám én sértődés nélkül is, őszintén a helyzetet és fejet hajtanék a döntése előtt, ha ismétlem HA beszélne velem kettőnkről. Arról, hogy miért nem, hogy miért hagyta idáig jutni, hogy miért csak a szeretőjével volt képes a mi problémáinkat kibeszélni és vele oldani meg azt, amit nekünk kettőnknek, vagyis felém fordulva kellett volna. Nos ez engem sért, dühít és bánt, és megaláz is egyben.

De félretéve ezt, igen. A lecke fel van adva, „EMBER küzdj és bízva bízzál!” Lehet megoldani, lehet kitalálni, ezúttal hogy legyen másként, mert már megint elérte a fránya kígyó a végét, amibe már egyszer beleharapott...