A félelemről kicsit...

„Félj kevesebbet, remélj többet;

Szűkölj kevesebbet, lélegezz többet;

Beszélj kevesebbet, mondj többet;

Gyűlölj kevesebbet, szeress többet;

és minden jó a tiéd.”

-Svéd mondás -

A félelem, ha nem merek szembe nézni vele megöl. Kivéve, ha a túlélésből fakad és jogos. Mikor is jelentkezik? Talán először és végtére is minden alkalommal, amikor hirtelen rádöbbenek arra, hogy boldog vagyok, vagy úsztam az árral, az itt és most-ban. Amikor semmi sem bántott, még én se magamat, na akkor villant mindig váratlanul belém a gondolat, hogy vajon ez igaz? Megérdemlem? Ez a túl szép ahhoz, hogy.... szindróma, ahogy én hívom abból jön, hogy az önbecsülésem a béka hátsója alatt volt/van. Félni sok dologtól lehet, néha kell is ha tényleg van alapja, de egy részük azonban csak kitalált félelem.

Ezeknek vannak kézzel fogható jelei is, amiket én saját magam is produkáltam így utólag elismerve.

Heather Belle és Michelle Fiordaliso a Minden, amit tudni akartál az *EX-ről, *egy korábbi házastárs, szerető, kaland vagy barát /Cor Leonis Films Kft. Bp./ című viccesen könnyedre vett, de nagyon komoly dolgokat taglaló könyvükben így fogalmazták meg a félelem és a szorongás jeleit.

• Döntésképtelenség /húúú ex és én is mesélhetnénk napestig.../
• Fizikai betegségek /alvászavarok, hajhullás, hasi fájdalmak, fokozott vagy rossz étvágy – ezek nálam is voltak, főleg a kaja, fel is rebbent 20 kg plusz, de a ezek le is olvadtak az utóbbi néhány hónapban, és nem kívánom senkinek, hogy ilyen áron fogyjon.../
• Ingerlékenység /ó te jó ég, de még mennyire, néha kiskanállal tudtam volna ölni a melóhelyen és amúgy is/
• Kockázatok elkerülése, illetve meggondolatlan döntés hozatal /hát az egész szakítás és válás mizéria ebből adódik.../
• Öngyógyítás /alkohol, drogok, evés, hát nálam a cigi.../
• Antiszociális viselkedés /pl. mikor begubóztam? Vagy dührohamom, vagy egyéb megnyilvánulásaim voltak?/

Többé kevésbé, minden kapcsolatban tetten lehet érni ilyen érzéseket, vagy csak magunkkal szemben is. A lényeg, hogy sosem egy éppen most történő dologhoz kapcsolódik, hanem olyasmihez, ami csak megtörténhet, szóval csak az én fejemben létezik. És persze egyáltalán nem biztos, hogy tényleg meg is valósul, bár mindenki tudja, hogy aki az ördögöt a falra pingálja, az előbb vagy utóbb le is mászik neki.

No hát én is sokáig pingáltam magamnak az ördögöt, sokszor szép részletesen pingáltam, cirádáztam, és telepumpáltam jó csomó negatív energiával, szóval biztosra mentem. Persze tudat alatt, mert ha tudatában lettem volna /bár ha jobban belegondolok az én drága barátosném párszor próbált virtuálisan hátsón rúgni/ bezony egy pillanatig se mázoltam volna tovább azt az átkozott mentális kivetítőt... De amikor egy szituban van az ember lánya, akkor csak annyit lát, mint az a bizonyos szemellenzős ló...

Fent említett könyv szerzői 5 egyszerű lépéssel nyújtanak segítséget abban, hogy az elefántot, amit egy bolhából sikerült felfújnunk ismét bolha méretűre nyomjuk össze.

1. Csináljunk listát a félelmeinkről.
2. Mérlegeljük reális-e, vagy csak ez a legrosszabb elképzelhető, ami megtörténhet.
3. Alakítsuk át a mondatokat, hogy ne legyen olyan nyomasztó, pozitívabb tartamúra.
4. Kezelhetőbbé téve a félelmet, könnyebb megoldást találni. Sokszor az is elég, ha leírjuk. Nézzük meg, mivel tudjuk csökkenteni a félelem érzetet. Pl. barátokkal találkozni, utazni stb.
5. Ezt mindegyik fajta félelmünkkel is megtehetjük.

Az ismeretlen dolgok általában véve riasztónak tűnnek. Az ember szereti a megszokott környezetét, dolgait maga mellett tudni. Nehezen mond le ezekről a kényelem miatt is. Meg amit már egyszer megszokott, azt nehogy már variálni kelljen, szóval egyfajta érzelmi lustaság is alapja ennek. Viszont jó hír, hogy csak addig riasztó az ismeretlen, amíg szembe nem merünk nézni vele. Mert csak én tudom leállítani az agyamban azt, amit magam generáltam benne, de ehhez be kell ismernem és fel kell ismernem, hogy miért félek.

Tisztán emlékszem, hogy kisiskolás koromig szó szerint rettegtem a sötéttől és a viharoktól. Már nem emlékszem miért, de arra határozottan, hogy mikor ért véget. Anyám külön bejáratú dupla falú bélelt hálózsákot varrt nekem, mert folyton az ágy alá másztam álmomban /pont mint a Bolygó neve halál-ban is a kislány/ mert csak ott éreztem magam elég biztonságban ahhoz, hogy a mittoménkicsodamicsoda nem láthat ott. Biztos mindenkinek volt egy ilyen mumusa. Szóval azon a bizonyos éjszakán, a nap folyamán Anya leszedte a függönyöket mosni, szóval az ablakok premier pláne láttatni engedték az éjszakai vihart. Én meg felszívtam magam /persze a felvértezve magam a fasza kis hálózsákommal át csoszogtam Anya mellé az ágyába sajtkukackodni/ és úgy döntöttem lesz ami lesz én biza megnézem ezt a vihart most már magamnak. Anyával kicsit beszélgettünk, mesélt egy két dolgot, hogy az Istenek hordói gurulnak össze vissza mert jön a szüret és mossák, meg ilyesmiket mert nyár volt. És hát életemben nem láttam olyan gyönyörűséget mint azon az éjjelen az a vihar. Hatalmas felhők, a villámok cikáztak szó szerint másodpercenként csapkodva, így az ég színe a feketéből hirtelen szükrésliláskékesrózsaszínes árnyalatúvá vált, és minden alkalommal más formákat rajzolt ki a felhőre. Egy hunyásnyit se aludtam csak csodáltam a természet erejét, szépségét és hát attól fogva soha többé nem rettegtem a villámoktól, és ráadásul a viharos éjszakákon tudtam a legjobban aludni, mert olyan biztonságban éreztem magam, mint semmikor máskor.

A félelemmel szemben tehát ott a bátorság, ami pusztán annyit tesz, hogy felül tudok emelkedni az adott helyzetben önmagamon, vagyis a félelem tudatában teszem meg azt, amit meg kell tennem azért, hogy túléljek, vagy megfeleljek az elveimnek, vagy csak mert belső késztetésem van a cselekedetre. Pl. a tűzoltók ilyenek, a hegyi mentők stb. S ha már félelemről volt szó, ehhez szorosan kapcsolódik az önbecsülés hiánya is, de erről majd egy következő bejegyzésben elmélkedek...