Nem akarásnak nyögés a vége...

Nem akarom.... Nem megy.... Évekig éltem így a kapcsolatomban/házasságomban. Nem akarom a felelősségét, nem megy nekem, hogy mindenben én döntök. Nem akarom ezt... Nem akarom azt... Mire rájöttem, hogy a leendő volt férjem is pont így gondolkodott kettőnkkel kapcsolatban és rám vetítette ezt, ott találtam magam az édesanyja pótlékjaként, megszűnve mindannak lenni, aminek a kapcsolatunk elején voltam a számára.

Ő pontosan ugyanígy volt. Nem akart felelősséget vállalni kettőnkkel kapcsolatban, nem akart döntéseket meghozni és nem akart tenni értünk semmit. Kényelmességből? Félelemből? Ezt ő tudja a legjobban, én sajnos nem tudom, velem nem osztotta meg.

Én annyit tudok, hogy az én félelmeim abból jöttek, hogy láttam őt hátradőlni és nem dönteni, láttam őt a megbeszéltek ellenére sem tenni semmit. Így tudat alatt felmerült bennem a kérdés, vajon szeret-e egyáltalán engem ez az ember? Tudom-e tisztelni azért mert magamra hagy? Akarok e vele gyermeket vállalni úgy, hogy tudom valószínűleg ezzel is magamra fog hagyni? A válaszaim? Legőszintébben? Nem... Pedig semmi másra nem vágytam vele jobban...

Egy kapcsolat tükör is egyben. Tükör, amiben meg kell tanulnia az embernek önmagát észrevennie, mert a zökkenők, a problémák útjelzők is egyben. A saját útjelzőink, olyasmik, amit tudnunk kell meglátni, és elfogadni hibaként magunkban és leginkább tudnunk kell vagy legalábbis törekedni arra, hogy ezeket megváltoztassuk. Egy kapcsolat végső soron csak annyira életképes, amennyire az ember önmagát ismeri és tudja elfogadni. Mert mondogathatom magamnak, hogy nem megy. Ahogy azt is, hogy nem akarom. De végül úgy is az lesz, amit az ember nem akar... Az ÉLET bölcs, így tanít mindenkit a maga módján, a maga karmáján keresztül.

Az első kőkemény leckém pontosan ehhez fűződött az ÉLET-től.

Szeretni önmagam.

Bizonygattam, hogy áááá ez nem fontos. Másokat értékelni, tisztelni az igen! Na de hogyan? Hogyan lehetek képes valakit becsülni és tisztelni, ha önmagamat sem vagyok képes? Mert amíg magamat áltatom addig csak álarcot tartok magam elé, hazudok önmagamnak, hiteltelenné válok, és ez a legkevésbé sem őszinte. Egy Buddhista nézet úgy tartja, aminek nagyjából az a lényege az embernek a legkönnyebb önmagának lennie, mert másoknak megfelelni sokkal több energiába kerül.

Tehát első leckém az önismeret rögös útjára terelt, és ahogy az ilyenkor már csak lenni szokott, az első lépéshez az életem egy jókora pofonnal fordított az utam felé. S ez a pofon azon a bizonyos novemberi estén a buszmegállóban, olyan folyamatot indított be, ami aztán sok mindent feltépett, hozott a múltból is, és a jövőmet el bizonytalanította, végtére is véget vetetett a házasságomnak, és a kilenc éves kapcsolatomnak. Nem mondom, hogy a leendő ex akkori bejelentése váratlanul ért. Jó ideje sejtettem már, hogy csalt. Jobban mondva, hogy a hátam mögött viszonyt építget. Nem ez döbbentett meg. Leginkább az, hogy ő saját magának is hazudott erről. Rólunk. A viselkedése felnyitotta a szememet saját magamra, arra, hogy én magam is hazudtam saját magamnak, leginkább rólunk. Azóta gyakorlom nap mint nap küzdve a késztetéssel, hogy az önbecsapás, az önálltatás sehová sem visz, csak kínt hoz és szenvedést.

Annak az estnek az éjszakáján a kisszoba foteljében gubbasztva elmélkedtem sírva, szipogva míg az ex és a közös barátunk, akinek a búcsúztatója volt, a másik szobában édesdeden aludtak. Magam hoztam a magam fejére a bajt, így keresztül is egyedül kellett vergődnöm az első tűzön is. Egy mini Camino, mely azóta is tart. Hogy miről szólt?

Felül bírálni a gyöpös elveket.

Kimondani mi van, hangosan magamnak, és hagyni hogy fájjon.

Átgondolni mit hogyan tegyek. Mit veszítek ha megyek és mit ha maradok. Mit nyerek mindezekkel.

Egy szóval kőkemény mérleget kellett készítenem az életemről. Másodszor voltam ilyen helyzetben, az első koránt sem volt ilyen drámai, bár az is nagyon fontos lépés volt. Másnak egy ilyen helyzet is bőven elég, de mit mondhatnék, makacs tanuló voltam mindig is. Kíméletlenül őszinte voltam magamhoz azon az éjjelen. Én, aki fennhangon hangoztattam mindig is, hogy, aki engem megcsal azt úgy rúgom ki, hogy lába se …. és, én aki korábban ezt valóban meg is tette, most egy éjszaka alatt felülbíráltam mindent, amit addig elvként követtem.

Maradtam. Ma már tudom, gyáva voltam. Húztam az időmet, mert nem akartam... mert úgy éreztem nem menne... Akkor, azon a másnap hajnalon, amikor hozzám bújt és sírni kezdett, ki kellett volna dobnom őt. Akkor ő maga is szembesült volna a tettei következményével, rá lett volna kényszerítve, hogy gondolkodjon. De én gyáva voltam. Gyáva és ezzel csak időt adtam neki, hogy halogasson magában, hogy leépítsen minket. Hiába jöttem rá jó csomó dologra, hiteltelenné váltam magam előtt ezzel. Nem akartam őt elveszíteni. Így ment ez tavaszig. Mert ő nem tett semmit a változásért, csak hangoztatta, hogy ez így nem jó. Én nem tettem semmit, mert éreztem, hogy falakba ütközöm, egyedül nem megy... Végül azon a tavaszi vasárnapon, miután a szeretője hívta rádöbbentem, hogy mi folyik továbbra is a hátam mögött. Mivel ők kollégák, természetes, hogy a másiknak a nap 8-12 órájában volt ideje arra, hogy hasson rá, amit ki is használt.

Én pedig, hirtelen felindulásból feltettem a kérdést, kit akar. És ő választott. Elköltözött. Később tudtam meg, hogy a nőhöz.

Ma már hálás vagyok ezért neki. Valahol bátor tett volt, ezzel azt vállalta fel, hogy mást akar. De gyáva is egyben, mert képtelen volt arra, hogy egyedül maradjon ezzel és gondolkodjék. Hogy objektíven eltávolodva mindkét féltől önmaga legyen. Úgy, ahogy engem hagyott. Ő ugyanis félt magába nézni, de utólag már értem miért.

De hát a nem akarásnak nyögés a vége... és mindig. Nincs kivétel. Nincs kibúvó. Ideig-óráig talán. De az ÉLET előbb utóbb mindig visszaüt.

Az első leckém önismeretből tehát az ez volt: MÉRLEGET VONNI

-felülbírálni

-kimondani fennhangon mi van és hagyni fájni,

-átgondolni mit, hogyan, min kell változtatni, mit veszítek és mit nyerek ha megyek, vagy maradok,

-felhagyni az önálltatással és kíméletlenül őszintének lenni és maradni magammal.

Mind közül ez utóbbi a legnehezebb. Azt tenni, amit mondok, és azt mondani amit teszek. Napi harc, napi szintű küzdelem. Mert hazudni könnyű, az a könnyű út, mert az nem fáj akkor és ott. De hosszú távon olyan ára van, amit nem tudom meg tudnék-e fizetni. Az előbbi ott és akkor nagyon nehéz, nagyon fáj, de hosszú távon kifizetődőbb. Mert mit nyerek vele? A legnagyobbat, amit csak lehet. ÖNBECSÜLÉST.