Az ígéret szép szó, avagy gondolatok az önbecsülésről

„Kezdtem rájönni, hogy nem minden az önbecsülés; anélkül azonban nem sok minden vár rám.”

                                                                                                  - Gloria Steinem

Ma hosszú idő után először, és talán most oda is figyelve megnéztem Dante Isteni Színjáték című alkotásából a Pokol című részt. Hát megint csak rá kellett jönnöm arra, hogy az ember, a mai ember nem feltalál, csupán újra feltalál dolgokat. Most nem megyek bele a mű irodalmi elemzésébe, akit érdekel, kuksizza meg ezt az oldalt.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Dante_Pokla

Ami viszont számomra ebből tanulságként lejött, hogy amit a Pokol kapuján felvésve olvashatunk:

„Én rajtam jutsz a kínnal telt házba,

én rajtam át oda, hol nincs vigasság,

rajtam a kárhozott nép városába.

Nagy Alkotóm vezette az igazság;

Isten hatalma emelt égi kénnyel,

az ős Szeretet és a fő Okosság.

Én nem vagyok egykorú semmi lénnyel,

csupán örökkel és örökké állok.

Ki itt belépsz hagyj fel minden reménnyel.”

az tulajdonképpen felhívás keringőre. S hogy milyen keringőre? Nomen est Omen, a név kötelez, vagyis ebben az esetben a cím kötelez. A pokol kilenc bugyra nem más az én szememben, mint a saját lelkem; az út, amiben Vergilius elkíséri Dantét, hogy a szerelmét megmentse, pedig az út önmagamhoz.

Hiszen Dante minden egyes pokolbéli körben szembesül önmagával, meg kell lelnie a hasonlóságot, hogy miért is vezették arrafelé, szóval hogy nézzen csak magába és meglátja, hogy a bűnös lelkek között toporoghatna ő maga is. Az utazás, a feltárulkozás addig nem is olyan fájdalmas, és talán őszintébb is, amíg Vergilius mellette van. Persze a nehézségeket magának kell leküzdenie, hiszen Vergilius szelleme csupán vezető, s nem tehet fizikailag Dante-ért semmit. De az utolsó bugyorban, ahol már magát a Pokol urát keresi Dante, Vergilius magára hagyja, ez az út már a legbelső önmaga felé tartó út a számomra, ahol egyedül kell szembesülnie azzal, amit a lelke mélyén rejteget. Aki itt elbukik, az örökre elbukik, mert önmagamat legyőzni a legnehezebb feladat. Lehetek gyáva, hazudhatok, szépíthetek, de akkor biztos, hogy ott ragadok a Pokolban. A saját poklomban. Vagy mehetek tovább, vállalva a dolgokat, vállalva azt, hogy felismerem, voltam a vágyaim rabja, falánk, fösvény, dühös, hitetlen /akár egy felsőbb hatalomban, akár önmagamban/, erőszakos /nem feltétlenül fizikai értelemben, az ember szóval is lehet az/, csalhattam is, de végső soron önmagamat csapom be és árulom el, ha nem vagyok őszinte magamhoz.

S mi köze mindennek, az önbecsüléshez? Talán az, hogy életében, - ha szerencsés valaki, akkor csak egyszer – mindenki átéli azt a pillanatot, hogy nem elég jó, hogy nem üti meg azt a bizonyos szintet. Nekem több ilyen is volt, de leginkább azért, mert magamnak pakoltam fel a lécet, és bár csak 170 cm-re nőttem, tuti, hogy legalább ugyan ekkora létrára másztam fel, hogy a lécet a helyére tegyem. Hogy volt e esélyem ezt a szintet megütni? Az önirónia, ha ezen jót vigyorgok? Lényeg, hogy pont ezek miatt estem akkorákat, többnyire a képes felemre. Begyűjtöttem így jó pár sérülést lelki szinten és elhittem azt a sületlenséget, hogy tökéletesnek kell lennem, mert csak akkor fognak szeretni engem is. És ugyan kik? Kik szeretnének így? Mindazok, akik maguk is önbecsapó módon tökéletesnek gondolják magukat?

A probléma csupán annyi, hogy ha magamból indulok ki, de elég csak körbe néznem a szűk környezetemben, és beláthatom, hogy senki az ég világon nem tökéletes. Az önbecsülés tapasztalásokból fakad. Az önismeret kapuján belépve - „...hagyj fel minden reménnyel.” - rájöhetek saját értékeimre, megtanulhatom elfogadni azt, amiben jó vagyok és azt is, amiben gyenge. És ez a tapasztalat halmaz abban is tud segíteni, hogy az egyetlen tökéletességet felismerjem a világban, ami az itt és most-ban létezik. A tökéletes pillanatokat, mert ahogy Stallone (bezony a színész...) is mondogatta sokszor, nincsenek tökéletes emberek, csak tökéletes pillanatok. Ez a kincs, ez a legnagyobb főnyeremény, amit magammal vihetek. És honnét tudhatom, hogy ezzel gond van?

Heather Belle és Michelle Fiordaliso a már korábban is említett Exelős könyvükben felsorolnak néhány olyan jelet, amik az önbecsülési problémákat jelzik.

Néhány a teljesség igénye nélkül:

-ha a negatív dolgokra fókuszálok (ezt sokáig sportszerűen űztem, mit mondjak, a cigiről könnyebb volt leszokni...)

-ha félek kockázatot vállalni (ejj ejj, ez is de milyen ismerős...)

-megfelelési kényszer (a kedvencem...)

-ha mindent és mindenkit kontrollálni próbálok (csúnya rossz kislány, hát az a szerencsétlen macska csak az ösztöneit követné, de manapság már figyelek erre, hmmm ez az önkontroll?)

-ha folyton félek, vagy szorongok (uhhh hányszor, de hányszor féltem olyantól, ami meg sem történt)

-panaszkodás (hát nem ezt teszem most is??)

-függőségek (csoki, szeretet, cigi, adrenalin....)

és a többi és a többi...

Kemény dolgok...de a legfontosabb, hogy ha x idő után is még mindig a volt kedves miatt bosszankodom, akkor tuti gond van az önbecsülésemmel. 

Tény, hogy a kapcsolatom csodaként indult a számomra. Olyan dolgokat hozott ki belőlem, amikben addig nem hittem. Mint az összetartozás, a családba vetett hit, maga a házasság mint olyan. Valahol önismeret is volt egyben, főleg a végén, csak akkor már vak voltam erre. Szolgálok és védek helyett szorongtam és féltem. Sőt panaszkodtam, szűköltem is. Még az után is hogy elhagyott, sokáig attól féltem, hogy mindaz, amit mellette átéltem, mindazok, amikre megtanított, a tulajdonságok, amiket felfedeztem magamban az által, hogy önmagam lehettem mellette, szóval hogy mindezek elhalnak, hogy megszűnnek létezni. De ez nem így van. Becsaphatom magam, és bosszankodhatom ezen később. De mindaz, ami bennem van az bennem is marad.

Mert;

-amíg a múltban élek,

-amíg elhiszem, hogy nála jobbat nem találok,

-amíg úgy gondolom, hgy ha ezt vagy azt máshogy tettem volna, ha jobb és szebb lennék, még együtt volnánk,

-amíg én érzem magam felelősnek, holott ő hagyott el a másikért,

addig nem tudok leválni róla, ő ural én pedig a saját csapdámban vergődök. De teljessé nem általa leszek. Önmagamban vagyok az. 

Mindenki teljes, egyedi és megismételhetetlen a maga tökéletlen módján. Mindenkiben ott van, hogy felül emelkedhet azon, akivé lett. Ahogy a kapcsolataink vége sem a személyünket minősíti, pusztán azt mutatja meg, hogy mit hol rontottunk el és hogy féltünk ezzel szembesülni, féltünk ezt felvállalni és megoldani azzal, hogy megbeszéljük és visszakanyarodunk oda, amiért a kapcsolatunk létrejött. Lényeg, hogy nekem kell felismernem azt, hogy a jövőben olyan társat keressek, és higgyek abban, hogy igenis vár rám ez a valaki, aki elfogad és megbecsül azért, aki és ami vagyok.

Az önbecsülés tulajdonképpen nem más, mint a megfelelési kényszer elhagyása, és a félelmeimmel való szembenézés. Mert ami nincs bennem, azt senki által nem érhetem el, azt senki sem adhatja meg nekem. Csak erősítheti vagy kétségbe vonhatja azt, ami már bennem van...