"Lélekdonor"

Caramel: Lélekdonor

Úgy múlik el minden ami fáj,
Hogyha úgy tartja kedve néha haza jár,
Nem szól hozzád csak leül egyedül,
Hogy érezd hogy élsz ott legbelül!

Cipelem a sorsomat de néha nem bírom el,
Keresem a lelkemet de van hogy nem felel,
Van amikor ringat lágyan és van hogy elsodor,
A szerelem az egyetlen lélekdonor!

Oly sok a szó ami betakar,
Folyton beszél de semmit nem akar,
A pillanat ami sokat ér némán múlik el,
Egy ölelés épp elég ha búcsúzni kell!

Amikor majd eljönnek a régen várt csodák,
Ne felejts el akkor majd kérlek gondolni rám,
Lesz hogy csak ringat lágyan és lesz hogy elsodor,
De a szerelem az egyetlen lélekdonor!

Tudom mindenért harcolnunk kell,
Egy őrült mondat miatt nem múlhat el,
Az idő telhetetlen van hogy mindent elrabol,
De valakinek te vagy a lélekdonor!

Cipelem a sorsomat de néha nem bírom el,
Keresem a lelkemet de van hogy nem felel,
Van amikor ringat lágyan és van hogy elsodor,
A szerelem az egyetlen lélekdonor!

Lélekdonor!

A szerelem az egyetlen lélekdonor!

Lélekdonor!

Ma volt 10 éve, hogy néhány őrült ki tudja miért, nem fogok konspirálni ezen, megölt vagy 3000 embert, lerombolta a New York-i World Trade Center ikertornyait, továbbá a Pentagon épületének egy részét. A tűzoltókról, és rendőrökről akik mentés közben haltak meg már nem is beszélve. Számomra ez felfoghatatlan, értelmetlen és az emberi önzés legfelső határa. Hősiesség a tragédiában a 93-a járat utasait illeti, ők akadályozták meg az utolsó gép becsapódását, amivel a saját életüket ugyan kioltották, de megmentettek több ezer másikat. Mindenhonnét most ez folyik, de ha jobban belegondolok, ez olyan tragédia, amit én személy szerint egy ember ostobaságának, önzésének és elavult elveinek tudok be. De nem bolygatom tovább a kedélyeket ezzel kapcsolatban. Lényeg, hogy Isten nyugosztaljon mindenkit, aki ott halt meg...

Család... Aki veszített el családot, tudja mit jelent, hiszen egy kapcsolat végével nem csak a szeretett társat, de a Családot, a barátokat is elveszíti az, akit hátrahagynak. Aki fel se fogja milyen kincse van, az majd megtudja. Hiszen akkor értjük meg, hogy mire van a legnagyobb szükségünk, és mi hiányzik a legjobban a számunkra, amikor az már nincs ott. Az ember utólag tanul, a hibáiból és a veszteségeiből.

De az Élet ahol elvesz, ott ad is. Valami sokkal többet, értékesebbet, azt amire a leginkább szüksége van az embernek. Elveszítettem a kapcsolatomat, a férjemet, a házasságunkat. De olyasmit nyertem ezzel, amiről fogalmam sem volt, hogy létezhet. Olyan embereket, olyan barátságokat, egy majdnem komplett családod, embereket, akikre büszke vagyok, akik társaságában lenni megtiszteltetés a számomra, akik kitartanak mellettem akkor is, ha ez a helyzet így alakult. Az ember a rokonait nem választhatja meg, de a családját igen. Apósom és Anyósom pedig olyan emberek, akikre felnéztem, tisztelem őket és szeretem. És nem csak azért, ahogy gondolkodnak, és élnek. Közel 30 éve házasok jóba rosszban, de kitartanak egymás mellett, olyan a házasságuk, amire én is vágytam a férjemmel. Tudják mi van a kezükben és ebbe kapaszkodnak, becsülik ezt, és sok mindenen keresztül mentek. Jóban rosszban egyaránt kitartottak és jöjjön bármi, az Élet hozzon bármit, ők csak egymásra néznek és azt mondják, ez van, ezt kell megoldani és együtt oldják meg.

Hihetetlenül szerencsésnek érzem magam, hogy ezeket az embereket ismerhetem. Hogy időt tölthetek velük. És mindegy mi volt a múltban és miért, tudom hogy hülye voltam, és vak. Most viszont úgy őrzöm őket a szívemben, minden együtt töltött pillanatot, mint a legdrágább kincset. Nem számít mit hoz az Élet, nem számít mit dob a gép, hogy ki lesz majd mellettem, ha lesz egyáltalán, őket soha nem fogom feladni. Mindig megmaradnak Családomnak, akikre mindig büszke leszek. Ha valaha gyerekem/keim lesznek, ők abban a szerencsés helyzetben lesznek, hogy három nagymama és három nagypapa között válogathatnak. Bízom abban, hogy ez nemsokára így lesz. A férjem talán feladott kettőnket, én viszont nem adom fel a Családomat.

Hogy miért ömlengek így? Egyszerű. Fantasztikus hétvégét töltöttem el azokkal az emberekkel, akiket szeretek. És végtelen szerencsésnek érzem magam minden együtt töltött pillanatért. Anyósom és Apósom fantasztikusak, és az Unokahúguk mit mondjak, a leányzóból felnőtt nő lett. Nem is akármilyen nő. Alig múlt 20 éves mégis sokkal bölcsebben, érettebben kezeli mind a házasságom végét, mind a saját kapcsolata végét is. Egy cipőben járunk, Ő a maga 22 évével mégis példaként lebeg a szemem előtt. Büszke vagyok rá. És az átbeszélgetett, átsörözött éjszaka után másnap elválni tőle, tőlük nagyon rossz volt. Ugyanazt éreztem, mint mikor először szálltam le a vonatról a legelső 10 nap után, amit ezek között a nagyszerű emberek között volt szerencsém eltölteni. Magányosabbnak, elveszettebbnek, mindentől távolabbinak és reményvesztettebbnek éreztem és érzem magam most, hogy nem nyüzsögnek ebben a pici lakásban a maguk gyógyítóan pozitív gondolkodásukkal, hozzáállásukkal. Nagyon rossz volt beülni a kocsiba és hazajönni egyedül, miután vonatra tettem Anyósomat és az Unokahúgit. És az is rossz volt, hogy Apósom hajnalban egyedül indult neki, de végtelenül jólesett, hogy nem Szombat délután ment el, hanem Vasárnapig maradt, és tudom, hogy a felesége és az unokahúg miatt, de akkor is jólesett. Kirándultunk, jól éreztük magunkat, velük bárhol vagyunk is ott jó, a legszürkébb hely is emlékezetessé lesz.

Csak azt sajnálom, hogy a férjem ezt ellökte magától ezek a pillanatokat. Hogy inkább lemond erről, feladja és hátat fordít mindennek valakiért, akiről tudni se akarnak, holott ha vállalná és nem a könnyebb utat választotta volna, hanem tényleg mögé néz a dolgoknak, akkor nagyon sokat nyert volna. Kettőn közül azt hiszem Ő veszített többet...