Annyi minden történik olyan rövid idő alatt, hogy győzöm magam összekapni benne. Ezért a könyvvel akadozok, de folytatom azt is, mert érzem, hogy kell. Kiabál rám... és ez mindig azt jelenti, hogy nem szabad hanyagolni a dolgot.
A szeretni tanulás útján azonban most nehéz szakaszba értem. Ismét... Kezdenek beérni a korábban, zűrös agyammal tett kívánságaim és nekem most ezekkel kell szembesülnöm. Részben munkahelyi, és látni azt, hogy próbálják rám húzni újfent a dolgokat olyanok, akikben bíztam (?!) elég fájdalmas és lehangoló élmény. Mintha nem lenne elég, ami volt az elmúlt néhány hónapban, egy évben. Hogy a fizum kevesebb lesz majd, az már nem izgat, ha olyan melót kapok, és olyan kollégákkal maradhatok, akikkel elvileg össze akarnak zárni. Velük jó lesz, tudom. (így legyen!) Inkább az, hogy miért. Belátom, nem biztos, hogy erre a mostani melóra alkalmas vagyok, de mentségem, hogy sosem dolgoztam a szakmában (részben nem is érdekel...) és be sem tanítottak. Ide kerültem a régi helyemről, elkönyvelve, hogy xy embere vagyok. Tiltakozom!! Sose voltam annak a ha ne kelljen véleményt mondanom illetőnek az embere. És most a tigris énem valóban üvölt és tépne szét bármit odabent. De azt hiszem leszarom tabletta kell. Legyen úgy, ahogy akarják, ha alkalmam lesz rá, úgyis el fogom mondani a tényeket annak, akit a döntés illet, csak a tisztán látás végett.
Amúgy folyamatos tusa van. Rájöttem, hogy ennyi idő után, amit azzal töltöttem, hogy magam ostorozva tártam fel a dolgaimat, néha szó szerint anatómiai pontossággal, most másokban nem tudok bízni. Eddig magamban nem ment. De magam már nagyjából tudom vállalni, merem is és ezért bízni is merek a döntéseimben, és vállalni őket. De hogy mások is helyesen, jobban mondva rám vonatkozóan is helyesen döntenek (tudom, ez most nagyon bunkón hangzik, de senki ne vegye magára!!!) abban már kevésbé bízom. És ez para. Olyan, ami frusztráló. Közben tudom, hogy hülyeségeket gondolok. Nálam sokkal tapasztaltabb emberek rám nézve, illetve magukra nézve jobb és racionálisabb döntéseitől félek. Ez most elég furcsán hangzik így, de konkrét félelemeket ismerek fel ez ügyben. Hálát adok a Kreátornak, hogy vannak barátaim, akik rá tudnak mutatni erre, én meg fel tudom már ismerni ezeket a félelmeket és merem is kimondani.
A hétvégém most nagyon tuti volt, ezért ez a legkevésbé kéne okot adjon a parámra. Sőt volt olyan, hogy felismertem az adott pillanatot, amikor olyat tudtam volna tenni, hogy az nagyot lendít egy helyzeten (ez hatalmas dolog nekem!!), de igaz, hogy nem tettem meg. Nem voltam még kész rá. (és ezt beismerni is az!) Szerencsére pótolhatom majd.
Újabb jó könyveim is vannak. Többek között Cesar Millan - Hogyan neveljünk tökéletes kutyát a kölyökkortól a fiatal felnőttkorig (Gabo kiadó Budapest, 2011) :) Ez a fazon a műsorában is jó. (H-Sz Discovery), de könyvben olvasni őt olyan, mintha velem szemben ülne és úgy mesélne. Végre tőle tudom, amit eddig csak sejtettem, azért jó a kutyákkal, mert vizuális típus és a nagyapja farmján élő munkakutya-anyáktól leste el a trükköket. Hiába ezt a fort nem lehet lepipálni. És azok az emberek, akik állatokkal dolgoznak, mindig sokkal kiegyensúlyozottabbak és türelmesebbek magukkal és másokkal is. Ezt tapasztaltam én is, míg élt a kutyusom. (sóhaj...)
No akkor ennyit a történéseimről. Ezeket megemésztem, és utána komolyan postolom a következő bejegyzést a Katie Byron könyvből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése