„Te meg én voltaképpen egyek vagyunk. Együtt szenvedünk, együtt létezünk, és szüntelenül újrateremtjük egymást.”
-Teilhard de Chardin
Hosszú idő óta először, a szívemre hallgatva /ez nagy szó nálam!!/, visszatértem a legelső könyvemhez, amit az én drága jó Barátosném küldött nekem, még a dolgok elején, mikor összeborult minden körülöttem. A bili tartalma életem színterére kiömölve elárasztott mindent, én meg ezt látva szó szerint a józan eszemért küzdöttem a látványtól, mint minden háziasszony, aki hazaérve szanaszét leli a csisszre takarított lakást.
A Byron Katie-Michael Katz páros megírt egy olyan művet, ami kellemes, de nagyszerű módszert, munkát és lehetőséget kínál arra nézve, hogy az egyszeri halandók, mint jómagam, önmaguk pszichológusai legyenek. Mikor először olvastam a Szükségem van a szeretetedre, vagy mégsem?című könyvüket (Édesvíz Kiadó, Bp.), annyira ledöbbentem, és annyira a hatása alá kerültem, hogy pánikrohamaim voltak. De az első sokkot túlélve megláttam az akkori kiutat a gödör legmélyéről. És hirtelen felismerésből minden jó ismerősre, még a férjemre is rátukmáltam. (ezúton kérek elnézést mindenkitől, aki tolakodónak érezte ezt, de bízom abban, hogy a könyv karizmája őket is megérinti). Az első katartikus találkozás óta hosszú hónapok teltek el, s én mint a rossz diák többször is visszacsúsztam a gödör aljára. És bár túl vagyok számtalan terápiás könyvön, de az agyam sarkában mindig ott motoszkált ez is. Végső soron tényleg használható módszert nyújt. És az akkori énemhez képest már annyival másabb vagyok, lenyugodtam, jobban is tudok talán figyelni, ezért aztán most talán tényleg oda tudok figyelni a könyvre, mert már tudom mire kell figyelnem.
De mint a terápiától is, a terápiás könyvektől is függővé lehet válni, és félni lehet, hogy mi lesz ha az a bizonyos kéz elengedi a miénket, még ha csak a könyvek lapjairól is nyúlik felénk. Azonban felnőttként be kell látnom, hogy ostobaság olyantól félni, ami nincs, és nem kapaszkodhatom örökké, lábra kell állnom, szóval előbb utóbb eljön az idő, amikor végül le kell tennem majd minden mankót. De előtte még ha térjek ki a fent említett páros könyvére. Jobban mondva had írjak bejegyzéseket, amolyan gondolatébresztő és összefoglaló jelleggel a könyvből.
Első fejezet, (mert immedias res alapon vettem a bátorságot átugrani a bevezetőt) már maga a cím egy kérdés, ami elgondolkodtat és előre vetíti a könyv lényegét.
Tényleg elhiszed, amit gondolsz?
S hogy miért így indít? Hát le kell sokkolni az egyszerű hozzám hasonló halandókat, mert ugye minél intelligensebb valaki, annál kacskaringósabb kifogásokat tud gyártani a helyzetek megoldása ellen.
Tehát már a cím rámutat, hogy alapjában véve a helyzetemet – jelen esetben a házasságom végét, de bármilyen helyzetre igaz ez – csakis önmagamnak köszönhetem az által, hogy legtöbbször én magam teremtettem meg őket a gondolataimmal. Mert ugye hiába tűnök úgy, hogy egyszálmagamban éldegélek, a fejem telis-tele van gondolatokkal, amik az én hangomon szólítanak meg, és persze ki más lenne az, aki hallgat rájuk mint én saját magam. S ha az egyedülléttől rettegek akkor valójában attól rettegek, hogy a saját gondolataimmal maradjak egyedül. Tehát ha háttérzajt csinálok akár rádió, akár zene, akár tévé által, az mindig azt mutatja, hogy kerülöm a magammal való intim együttlétet.
És ez alatt most azt értem, hogy magam felé fordulva megengedem magamnak azt az intim luxust időben és térben, hogy a belső hang beszéljen hozzám a gondolatim által. És nem, nem vagyok skizofrén sem hajlamú, pusztán hagyom néha a gondolatimat a fejemben keringeni. Mert a hozzájuk fűződő viszony tulajdonképpen meghatározza a saját magamhoz és másokhoz fűződő viszonyaimat, vagyis azt, ahogy magamat és másokat is kezelek.
Manapság nagyon sok helyről hallom ezt a logikus felismerést, amit a karma törvényei is tanítanak, hogy a gondolatnak teremtő ereje van, a személyiségemet, a saját világomat teremtik meg, és olyan erejük van, hogy kihatnak az egyénre, az egyénen keresztül másokra, végső soron mindenkire. Tehát teremteni első sorban gondolatokkal másod sorban szavakkal, végső soron tettekkel lehet. De a gondolataim legelőször is rám hatnak tehát hozzájuk fűz a legbensőségesebb kapcsolat.
Mindenki vágyik valamire. Tulajdonképpen azt hiszem mindenki ugyanazokra a dolgokra vágyik, jó és szép élet, boldogság, megértő társ, család stb stb. a teljesség igénye nélkül, de idővel mindenki megtanulja, hogy hogyan csomagolja a kéréseit. A szükségletekkel kapcsolatos gondolatok ha úgy veszem, és ide nyugodtan felhozhatnám Maslow piramisát, erőszakosak is lehetnek. Amennyiben a szükségletekkel kapcsolatos gondolataim nem elégülnek ki, jobban mondva, ha folyton csak a zabára gondolok meg-megállva, csikorgó fogakkal vágyva a morzsákra, akkor szó szerint kényszerré válik minden gondolat. Jobban mondva kényszeres tetté. És ezek már erősen fogva tudják tartani bárki ember fiát lányát.
De muszáj nekem elhinnem mindent, amit az agyam megfogalmaz? Muszáj nekem minden kis fincike gondolatnak bedőlni? Hát nem. Egész nyugodtan meg is lehet kérdőjelezni őket. S innét már meg is indultunk a következő fejezet felé, de erről majd legközelebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése