Gondolatok a hitről...

„Senki sem tudja, hogy melyik lapra tegye fel az életét. Képtelen leszel az igazi elhivatottságra, ha nem törődsz bele, hogy a döntéseddel újra meg újra szembe fogsz kerülni.”

                                                                                - Nem tudom a nevét sajnos...

Mi a hit? Ki miben hisz? Felsőbb erőben, önmagában, külső tényezőkben? Mi az igazi hit és mi az alapja? Mi ad neki erőt, mi táplálja és hogy képes mégis újra és újra szárba szökni, amikor látszólag semmi remény? Hát igen, megint beindult az agyam. Ezúttal is a hétvége kapcsán. Jobban mondva a Szombat éjjeli, sörözéssel egybekötött lánybulin megbeszéltek kapcsán. Minek gyötrődöm ilyesmin? Mert hinni rendületlenül önmagamban, abban, abban hogy minden jóra fordul iszonyatosan nehéz egyedül úgy, hogy nincs vagy csak nagyon ritka a visszajelzés, ezért nincs ami folyamatosan erőt adjon. Ami táplálja a hitet bennem, a hitet önmagamban, végső soron engem. Hogyan képes az ember nem ragaszkodni, csak elfogadni és hinni? Hinni feltétel nélkül, hinni a jóban, a szeretetben, az emberekben?

Ahogy fogy az idő, telnek a napok, a hetek, a hónapok, úgy fogy a remény is. A remény a jövőről, a változásról. Azt mondják a barátok, tenni kell érte. Tenni... Könnyű mondani, bár gondolom tenni se lenne nehéz, ha látnám rá a módot, a helyet. Azt is mondják, hogy mielőtt jó lesz, előtte nagyon le kell menni a gödör aljára, ülni kell ott egy darabig, hogy az ember tudja, értékelje, hogy mihez képest lesz jó. Nem tudom van-e ennek értelme, de majd az idő megmondja. Most csak azt tudom, hogy az, ahogy most van, az nagyon nem jó így. Mintha megállt volna az idő, az életem és én csak állok és nézek ki a fejemből. Fogy a hitem.

Újra és újra szembe kerülni a döntéseimmel végtelenül fárasztó. Az a fajta ember vagyok, aki egyszer eldöntött valamit, akkor tényként kezeli, hogy a döntése végleges. Bár van, hogy hirtelen felindulásból jön, általában ilyenkor zsigerből, és jól is sül el. Kivételek persze mindig vannak. De legtöbbször mérlegelek, sokáig rágódok, aztán leteszem és utána hagyom, hogy történjen, aminek történnie kell. És van, hogy elbizonytalanodom. Ahogy most is. Van hogy kérdések merülnek fel, ahogy most is. Vajon biztos, hogy helyes ez így? Biztos hogy ez a legjobb, ami velem történhetett. És mi a válasz? Az, hogy nem. Nem tudom miért, nem tudom hogyan, csak azt tudom, hogy ez így nem jó. Ez így nem helyes. Kétségtelen, hogy volt haszna is a történteknek. Kinyílt a szemem, változtattam sok dolgon, de mit értem el?

Hallgatnom kéne az Unokahúgira. Végső soron azt érzem a helyzetemmel, amit ő is a sajátjával, de mégis Ő végtelenül bölcsen úgy fogalmazott, hogy ez csak addig fog tartani, amíg nem jön valaki más, aki felülírja benne az érzést. A maga 22 évével, az első komoly csalódásával Ő leszűrte a lényeget. Méghozzá ugyanazt, amit én is, bár az én hátam mögött sokkal több év és csalódás áll. Miért van az, hogy az ember az élete során elfelejti, hogy hogyan kell kezelni a rossz dolgokat? Miért van az, hogy a boldogság sodrása kimossa a józan ész érveit, a megérzéseket eltompítja és megöli a logikát?

A szívem azt súgja, nem jó ez így, az eszem azt mondja várjam ki, mert semmi sem tart örökké. De azt ki mondja meg nekem, hogy végtére is melyiknek van igaza és mennyi időbe telik a várakozás? Vagy csak hallgassak Puki Kakasra a Görögbe fogadva adoniszi sofőrjére, miszerint, hogy lehet az életet tervezni? Mert bizony most pont úgy érzem magam, mint Georgia a főhősnő...